2016. május 18., szerda

katedrális

A városban, ahol jelenleg élünk, a toronyházak és a halal (muzulmán) hentesek és fodrászatok közé szorulva található egy katedrális. Nem túl régi (18. század), nem túl érdekes, legalábbis ahhoz képest, hogy Franciaországban milyen építészeti különlegességeket lehet találni a 12-13. századból. Valaha ez lehetett a környék legmagasabb épülete, - a templomokat ugye tudatosan így építették -, ma eltörpül az őt körülvevő toronyházak mellett, akik kicsit lekezelően néznek le rá, vagy ellenkezőleg, védelmezve körülveszik ? Megítélés kérdése. A toronyházak lakosainak meghatározott része nem az a klasszikus templomjáró, és nem azért, mert ateisták. A templom előtti téren autósiskola van, pékség, meg halal hentes. Fiatalok ott gyűlnek össze, megbeszélni az élet dolgait. Egyszer lelőttek ott egy mali fiatalembert, állítólag drogügy volt. De ez a 3,5 év alatt, mióta itt lakunk, nem fordult elő többször, tehát nem mondhatnám, hogy mindennapos. Amikor még a piac ott volt a templomtéren, minden csütörtökön és vasárnap, akkor teljesen körbevette a templomot. Kicsit talán fojtogatóan is. Mivel a piac nagyrészét (a klasszikus élelmiszereket leszámítva, mint pl. hal, sajt), főleg arabok viszik, ezért a templom előtt vasárnaponként fejkendőket, imakönyveket is árultak, meg gyűjtöttek a helyi mecsetre (meglepetésemre nincs még, illetve csak egy közösségi hely van, amit bérelnek). Erről a piaci hangulatról írtam itt is. Amikor felmerült a piac átrendezése, akkor kérte a templom a várost, hogy a templom előtti tér maradjon üresen. A tűzoltókra hivatkoztak, hogy nem biztonságos, ha ennyire elállják a kijáratot, meg mondjuk ha vasárnap esküvő lenne, az is bonyolult így. Hova gyűlnek össze a vendégek ? És húsvétkor, amikor barkát szentel a pap a templom előtt, akkor is kell a hely. Volt nagy sértődés belőle, egy hétig sztájkolt is a piac (!), de aztán kapott másik területet, felújították a csarnokot is. Esküvőt mondjuk én ritkán láttam ebben a templomban, temetést viszont annál inkább. De itt láttam életemben előszőr a már említett húsvéti barkaszentelést, és hétvégén pünkösdi körmenetet Mária szoborral. Sosem laktam még ilyen közel templomhoz (a 8. emeleti lakásunkból pont rálátunk), a templomtorony harangja mindennapjaink része. Igazság szerint, én nem vagyok gyakorló vallásos. Ateista sem vagyok, saját magam kezdtem el Istent keresni, és itt Párizsban, a Katolikus Magyar Missziót elsősorban identitás-alapon kerestem fel. Az első pár évben be sem mentem az itteni templomba. Szerintem tavaly volt előszőr, hogy igen. És valószínűleg nem független ez a döntésem a terrortámadásoktól. Idén a húsvét szombati esti misére is elmentem, hirtelen döntés volt, hazafelé jöttem pont a Misszióból, ahova tévedésből mentem egy másik programra, és ha már ott voltam, maradtam misén. Jó döntés volt, szép a húsvéti szertartás, félhomály van, a gyertyák lángja világít csak eleinte, és szépek az énekek. Mikor este ideértem, úgy döntöttem, hogy meghallgatom ugyanazt franciául is. Az itteni katedrális előtt 4 géppisztolyos katona állt. Mikor bementem, a bejáratban elkezdtem kotorászni a táskámban, le akartam a telefonomat némítani. Bent, a szertartás alatt elgondolkoztam azon, hogy milyen simán bejöttem én az ajtón, a géppisztolyos katonák között, és ha történetesen a táskámban nem a telefonom után kotorászok... vagy látták rajtam, hogy jóember vagyok ? És azon is elgondolkodtam, hova jutott a világ, hogy egy fontos európai főváros határában géppisztolyos katonáknak kell védenie egy katolikus templomot a húsvéti szertartás alatt. « Párizs megér egy misét », mondta IV. Henrik és visszatért a katolikus hitre, 21 évvel Szent Bertalan Éjszakája után, amikor pár nap alatt alatt 10ezer embert gyilkoltak le Párizsban és más francia nagyvárosokban, korra, nemre való tekintet nélkül. Az volt eddig a legvéresebb terrortámadás Párizsban, amit felekezeti alapon hajtottak végre. (A holokausztól most nem beszélek, mert az nem egy éjszakai meglepetésszerű akció volt). És most, néhányszáz év után, az ország katonái a katedrális előtt vigyáznak a miséző hívekre. Nem a protestánsok bosszújától félnek. Bár, meglepően itt még protestáns templom is van. Ebben a városban nem sok védendő van terror témában, a szükségállapot nem annyira érződik, tavaly még csak a zsinagógát és a zsidó iskolát védték. Most már a húsvét is munkanap volt a katonáknak.
A templom meglepetésemre tele volt, a közönség nagyrésze fekete afrikai, de voltak köztük ázsiaiak, sőt indiai(nak látszó) emberek is. És a környék portugáljai. Meg nyilván néhány (fehér) francia is. Volt felnőtt keresztelés is. Én egy oszlop mögé ültem, úgysem megyek ki az ostyáért, és valahogy a gondolat, a géppisztolyos katonák... persze vigyáznak ránk. Mitől félek ? Jobban le tudtam győzni a félelmemet, mint decemberben a koncerten. Arra anyuék figyeltek fel, még itt voltak, Máté talán egy hetes volt, én meg gondoltam egyet, és lementem Ákossal anyuék után. A környékbeli oszlopokon hirdették a kórus konckertet, örültem, hogy a szüleim csinálnak valami saját programot. Goodspeel – szerű karácsonyi előadás volt, főleg fekete énekesekkel. Akkor nem voltak katonák. (Később, a karácsonyi misén már igen). Ákos nagyon örült, hogy ilyen « felnőttes programban » vesz részt, azóta is kéri időnként, hogy menjünk be a templomba. Mi a szünetben érkeztünk meg, büfé volt, anyuéknak vettem forralt bort, majd beültünk velük a sor közepére, meghallgatni a koncert maradékát. Örültem, hogy valami spontán élményem van, hogy bevállalok ilyet is. Aztán az első szám közben, belémnyilalt egy hír emléke : valamikor tavaly tavasszal elkaptak egy terroristát, aki katolikus templomokra akart támadni banlieuben, de saját magát lőtte meg a fegyverekkel (írtam már róla). Az akkori hír inkább groteszk volt, milyen béna egy terrorista, de számomra megdöbbentő volt a kiválasztott cél. Akkor hallottam először azt, hogy valaki Franciaországban katolikus templomokra támadna. Hát itt tartunk ? És ott a koncert közben, szinte lepörgött a film az agyamban, látták a plakátokat, tudják, hogy koncert van most, katonák nincsenek, milyen egyszerű is lenne... És szinte hallottam a levegőben a kiálltást : Alah Akbar !, és görcsölni kezdett a hátam. Mintha golyókat éreztem volna benne. Basszus, minek jöttem én ide ? És ráadásul idehoztam a 4,5 éves fiamat is, pedig már aludnia kéne. És a szüleim.. néztem őket, örömmel hallgatták a zenét. Szép volt a zene. A sor közepén ültünk, ciki lenne most innen kimászni, néztem körbe, hova bújhatnánk. Most ültünk be, kéretszkedjek máris ki ? Mit mondok anyuéknak ? Szinte vártam, hogy Ákos esetleg nyavajogni kezd, vagy pisilnie kell, és akkor lesz indokom kimenni, de nem, ő is élvezte a műsort. Akkor kiszámoltam gyorsan fejben, mennyi dal lehet még a repertoárban : egy óra van még az előadásból, ha minden dalt 5 perccel számolunk, az 12 dal, de vannak összekötő szövegek is, legyen inkább 10. És elkezdtem számolni magamban. Minden egyes dal végén felsóhajtás : már csak 7 van hátra, már csak 6, már csak 5. Így ültem végig a koncertet. És tapsoltam lelkesen. Ugyanaz a kétségbeejtő félelem, mint a tömegközlekedésen, még decemberben szintén. Enyhült már, azt gondolnám, de mégsem. Most már itt a jóidő, megyünk a parkokba, családostul, Máté nagyobb már, lehetőségem van, ha V. bevállalja, bemenni a városba, találkozni ismerősökkel, akár péntek este is. Ma már mindenhol el tudok képzelni támadást. Aztán küzdök magammal : fejezd be, hülyeség, így nem lehet élni ! És valóban nem. A szorongás permanens, próbálom háttérbe szorítani, hogy ne erről szóljon minden napom. Mert tavaly január után is azt gondoltuk, hogy vége, minél több idő telt el, annál inkább. Én mondjuk féltem akkor is, de egyre inkább a saját hülyeségemnek tünt a témán való agyalás. Aztá jött november. 10 hónap. Szeptember 13-án fellélegzek ? Most pénteken megint 13-a volt, általában nem vagyok babonás, de a legutóbbi péntek 13-a novemberben volt. Ezen is agyaltam egész este. Ez már tényleg az én hülyeségem. Lassan hozzászokok, mint egy háttérzajhoz. Mint a szirénához, meg a több, mint egy éve tartó munkálatokhoz. Ugyanis a szép kis betondzsungelünket szétverik, hogy új, modern betondzsungelt rakjanak a helyére. A tervek alapján nem látom, mennyivel lesz előrébb az életünk ettől az átalakítástól, de legalább jó sok időt, energiát és pénzt felemészt az önkormányzatnak. Ha nincs sziréna, vagy betontörő, akkor a környék legdominánsabb auditív élménye a templomtorony harangja (mint fent említettem már). Amikor ideköltöztünk, akkor többek között még a Marseillaise-t is játszotta a harangjáték. Ezen jókat nevettünk V.-vel, hisz a francia himnusz forradalmi dal, és a forradalom pont eléggé antiklerikális volt, több templomot is leromboltak akkoriban. Igen, a kereszténységtől való elfordulás nem a bevándorlással kezdődött itt, az « új lakosok » (amúgy többedik generációsok) csak a keletkezett űrt próbálják betölteni. A dal választása a templom részéről amúgy nem volt véletlen. Ennek a városnak nem sok híres halottja van, Rouget de Lisle, a Marseillaise írója közéjük tartozik. A sarki kereszteződésben áll a szobra, nagy lendülettel szavalja művét az elképzelt lelkes hallgatóságnak. 2014 nyarán, a legutóbbi foci VB idején Algéria csapata bejutott a nemtudomhányad döntőbe, ennek örömére hajnalig tartó ordítás, petárdázás volt itt a környéken, a kereszteződésben leállt a forgalom, és a lelkes ünneplő tömeg algériai zászlóval borította be a szobrot. Olyan szimbólikusnak tünt akkor, ironizáltam is magamban, ha ezt látná Marine Le Pen, a francia himnusz írója algériai zászlóval körbetekerve,- bár valószínűleg nem a himnusznak szólt a gesztus, bármilyen kézreeső szoborra rátekerték volna a zászlót. A most novemberi támadás után viszont teljesen tudatosan raktak egy hatalmas francia zászlót a szobor kezébe. Egész decemberben ott volt, le akartam fotózni, de ahogy lenni szokott, addig húztam a dolgot, amíg eltünt a zászló. Erről lemaradtam, csak az emlékeimben él.

Rouget de Lisle mára zászlótlanul áll megint a kereszteződésben, idén foci EB-t rendez Franciaország,- a szükségállapotot minimum a bajnokság végéig fenntartják,- meglátjuk, lesz-e indok megint zászlót rakni a kezébe. Története furcsán összeér a helyi katedráliséval, bár elvileg nagyon más irányból jöttek, - most mind a ketten valami tünedező régi világ örzőiként állnak a betonrengeteg közepén. Egyenlőre emelt fejjel. A furcsa az, hogy mintha drukkolnék nekik, pedig eredetileg kevesebb közöm van hozzájuk, mint az új lakosok identitáskereséséhez. Néha figyelmeztetnem kell magam : bevándorló lennék én is. Méghozzá elsőgenerációs.
Rouget de Lisle szobra zászlótlanul


2016. április 30., szombat

Csárli lettem 3

Az előző folytatásaként a csárlis témába vágó utolsó facebook kommentemet külön kiemelem. Egy párizsi parkról szól, amit mindig is szerettem, ahol többször voltam családdal, gyerekekkel is. Furcsa látni a tavaly év elei (2015 január 31) hangulatot, terrorveszély, sokk, bár már múló emléként, inkább merengés az életről, párizsi hangulatjelentés. Akkor még nem volt a terrorveszély « történelmi jelentőségű », messze voltunk még 130 péntek esti bulizó civil legyilkolásától, és attól, hogy a családi programként párizsi parkba járást egyfajta lesekedő veszélyként, szünni nem akaró szorongásként, protestálásként, « csakazértis » extrémsportként éljem meg. Vajon lesz ez egyszer másképp ? Csökkenni fog a szorongás ?

« parc Butte Chaumont

(szerintem ezt lesz az utolsó írásom a témában)
A Butte Chaumont egy elég nagy park Párizs északi részén, nem rossz környéken, kis emelkedőn, ha jól tudom egy régi kőbánya sajátos feldolgozása a város részéről, műbarlanggal, művízeséssel, műpatakokkal és egy "műhegyet" körülvevő tóval. Még amikor először voltam Vincénél Párizsban, megismerkedésünk után nem sokkal, lángoló szerelemben, akkor voltam itt először. Itt készült a "csókos fotónk", amit a főiskolai video-feladat borítójára is felhasználtam. Később a gyerekekkel, akikre bébiszitterként vigyáztam, Eliottal, Anaissal és Hectorral is voltam itt többször, a közelben laktak. Majd Ákoskával is eljöttünk ide, bár messze van tőlünk, de szeretjük ezt a helyet. Még a giccseit is szeretem. A betonból faragott "fatörzs-imitáció" korlátokat, a kacsákat a tóban. Van itt egy nagy homokozó (ez ritka Párizsban!), több játszótér, még hinta is, nagy, kétszemélyes, szembeülős, igaz, fizetni kell érte, ezen eléggé ki akadtunk Eliottal. Van körhinta, étterem, fent a "hegyen" egy pici kilátó és -felirata szerint- a város legrégebbi guignolja, azaz marionettszinháza. Még működik. Egyszer láttam a tavon egy land-art műalkotást, rózsaszín körök úsztak rajta tavirózsaként, ha jól emlékszem. (Biztos, hogy land art volt, nem csak kreatív szemetelés, ki volt írva a művésznő neve). És az egyik Zene Ünnepén itt hallgattunk valami jó kis koncertet a gyerekekkel. Nyáron Eliotték félmeztelenül játszottak a patakban, a többi gyerekkel együtt, homokozójátékokat, nagy faleveleket úsztattak hajó gyanánt. Ákos is biztos élvezné ezt a játékot!
Párizsban sok a park, mindegyiket zárják éjszakára és a legtöbbjük ingyenes. Itt hosszú ebédszünetek vannak, tavasztól őszig ebédidőben kirajzanak a dolgozó emberek piknikezni a parkokban. A Butte Chaumontban is mindig sokan vannak, fiatalok csoportban ülve, családok, sportolók.
Ide jártak edzeni a srácok is. A rendőrség és a titkosszolgálat "group Butte Choumont"-ként jegyzi őket. Olyan furcsa volt hallanom ezt a szót a gyilkosságok kapcsán. Összekapcsolni a mostani eseményeket mindazzal, amit nekem ez a park jelent. Nem tudtam kiverni a fejemből: talán láttam őket én is? (időben egyébként ez nem stimmel)
Ezek a fiatalok itt élnek közöttünk. Elfutnak mellettünk, amikor a parkban sétálunk a gyerekünkkel. Mögöttünk állnak sorban a pékségnél, mellénk ülnek az RER-en. Vagy inkább én élek közöttük? Amióta Choisy le Roiba költöztünk, egyre többször érzem ezt. Nap mint nap megyek el fiatalok ilyen csoportja mellett, hangosan nevetgélnek, reppelgetnek, "furcsa szagú" cigit szívnak, köpködnek a földre, időnként unalmukban felgyújtják a kukát. Ítéljem meg őket? Lehet, hogy egyesek szemében én is ilyen voltam koncertekre játó tinirockercsajsziként. Megfagyott, mozdíthatatlan életük van többgenerációs bevándorlógyerekként, már a továbbtanulásnál elcsúszhat a jó munka és normál élet reménye. Dühösek a társadalomra, egymást hergelik bele ebbe a dühbe. Így alakul ki az identitásuk. Jogosan haragszanak? Olyan egyszerű mondani, hogy az ő felelősségük találni maguknak normális elfoglaltságot, életcélt. Aztán ha meg találnak, az még ijesztőbb. Pedig ha bekerülnek valami piti bűncselekménnyel a börtönbe, ott automatikusan a saját közegükbe tömörülnek, nem tehetnek mást a túlélésért. És ha van közöttük egy, aki hittérítő módjára nyomja a Nagy Igazságot, akkor megvan az újabb szállítmány a Közel Keletre. És megvan az Életcél, az instant menyország, valamint a bosszú lehetősége a társadalom felé, aki eddig észre sem vette őket. Kalasnyikovval a kezében komolyabban vehető bárki. De vannak állítólag olyanok is, akik nem a szociálisan elkallódott kisebbségi közegből jönnek, hanem unatkozó középosztálybeli "áttértek", akiknek izgibb dzsihádosdit játszani, mint szívni az egyetemen. Akik imádják a lövöldözős videojátékokat, és örülnek a lehetőségnek, hogy lehet végre élőben is Mortal Combatot játszani. Vagy nem tudom, mi motiválja ezeket a fiatalokat, de ők nyomasztóbbak a szememben. Ez az igazi nyugati értékrendválság. Valószínűleg kevesebben vannak, mint az előbbiek, én továbbra is szociális jelenségnek érzem a "dzsihádosdit". És talán tényleg van olyan is, akit vallási meggyőződés vezérel.
Mi meg, a "normálisak", most nagyon gondolkozunk, hogy mit tehetnénk, legalábbis rábízzuk a kormányra, hogy nagyon gondolkozzon, törvényi, biztonsági, nevelési újításokat várunk. Közben éljük tovább az életünket, dolgozni járunk, a gyerekünket elvisszük a "liberté, egalité, fraternité"-től hangos állami iskolába, aztán amikor olyan korba ér, hogy már számítanak az eredményei a továbbtanulásnál, átíratjuk a katolikus magániskolába. Vagy jobb környékre költözünk. És megvesszük a kedvenc újságainkat, és időnként étterembe megyünk, meg a szép parkokba családostul. És ott élvezzük a napsütést, a fiatalok gitározását, a gyerekek kergetőzését. Élvezzük, hogy sokan vagyunk, sokfélék. Van aki tajcsizik, vagy olvas, csókolózik, turisták fényképezőgéppel mennek fel a kilátóba, amott külvárosi barnabőrű fiatalok edzenek. Sportolók. Reméljük tényleg azok. Reméljük. Nem tehetünk mást. »

Csárli lettem 2

A tavaly januári események meglendítették a facebook aktivitásomat, mint említettem már. Kiraktam ide a blogomra is néhányat, mert a maguk spontán vélemény-nyilvánításában jónak találom őket. Miért is írok ennyit ? FB-re, vagy bárhova ? (Egyébként máshova is írok, csak azok még kiforratlan projektek, vagy túlságosan mélylélektan...). Igazából már több, mint 10 éve írok rendszeresen, ha máshova nem, egy kis füzetbe, ami mindig velem van. Mostanában kezd « fejemre nőni » az íráskényszer, a grafománia. De egyben úgy érzem, jót tesz, tisztul az ég.
Tavalyi « csárlis aktivitásom » egyfajta látlelete a lelkiállapotomnak. Mind általában minden, amit írok, bármiről. De megjelenik bennük az akkori animátori munkám, a lakókörnyezet, a visszajelzések és a neten talált idegesítő dolgok is.
2015 január 9-ei az FB bejegyzésem (az a durva, hogy utólag rájöttem, ezt a két támadás között írtam - a Charlie Hebdot már megtámadták, de a terroristák még menekülésben voltak, és az íráshoz képest másnap történt a túszszedés a kóser zsidó boltban, újabb 4 áldozattal. Származási alapon.) :

« Folytatom, mert muszáj...
(és ez még egy darabig szerintem így lesz, aki unja már a témát, az ugorja át)

Tegnap szinte egész éjszaka a magyar és francia netet böngésztem, hogy választ kapjak a kérdésemre, amit még csak fel sem tudtam tenni. Máskor is csináltam már ilyet, de most "komoly külső indok" van rá, nem kívántam én ezt, nyilván senki sem. Így viszont volt mire hivatkoznom a mai fáradságom, zavartságom, és az ebből kifolyólag szétcsúszott, elszervezett napom miatt. (Igen, anyu, megint.) Holnap ezt már nem lehet így folytatni!
Elkeserítettek azok az emberi reakciók, amiket a magyar (és sajnos néha a francia) neten találtam a kommentek között. A "zavarjunk ki minden muzulmánt Európából" és a "semmit sem tisztelő ultrabalos provokátorok most jól beletenyereltek a kakiba" skálán mozgott a mutató, és még egy fiatal anya személyében rátaláltam a (számomra) első magyarul tudó dzsihádistára is, hurrá! (Azért jó lenne, ha másban is ilyen gyorsan követnénk a nyugatot, ha már muszáj). Az a baj, hogy ilyenkor, komoly görcsöt érzek arra, hogy mindenre válaszoljak, mindenhova regisztráljak, de aztán nem teszem, csak dühöngök magamban. A Charlie Hebdo egyébként eddig nem volt jelen az életemben, és de jó lett volna, ha ez így is marad. Vince inkább a szintén balos, szatírikus, de szerinte szinvonalasabb Canard olvassa, ami viszont nekem túl nehéz, nem értem a szóvicceit. Tegnap este megvettem a Charlie karácsonyi különszámát a "Kisjézus valódi történetéről", nem azért mert annyira érdekelt, vagy szórakoztatónak gondoltam, hanem úgy éreztem, le kell tennem valahogy a voksomat. Amúgy belelapoztam már, nem tűnik annyira durvának, mint amit a borító igér, Jézus egy alternatív történetét adják elő, amit állítólag apokrif iratokból szedtek. Tegnapelőtt még eszembe sem jutott volna ezt az újságot megvenni, sőt, talán én is azt mondtam volna, hogy ez felesleges provokáció, tahóság. Most ezek a limitet nem ismerő (vagy azt nagyon máshova helyező) karikaturisták a nyugati civilizációt védő sajtószabadságharcosokká váltak az események tükrében. Azzal a kérdéssel még egyetértenék (vagy legalábbis lehet vitatkozni róla), hogy "miért kell más emberek hitét piszkálni", azzal viszont már nem, hogy "miért kell az oroszlán bajszát húzogatni"? Ez nekem nagyon hasonlít ahhoz, hogy miért mászkál egy fiatal lány miniszoknyában este az utcán, vagy mondjuk miért alszik el valaki részegen a 6-os éjszaka villamoson? Keressük meg, mit hibázott az áldozat, és ezzel majdhogynem felmentjük a tetteseket. Ha így és így és így viselkedsz, akkor ne csodálkozz, hogy megerőszakolnak, kirabolnak, vagy agyonlőnek a fundamentalisták. De, csodálkozz! Vagy legalábbis protestálj! Ha már nem is csodálkozunk ezen, akkor vége a világnak.
Én is hallottam már olyan viccet, amitől a hajam égnek állt, amitől dühös lettem, és legszivesebben belerúgtam volna abba, aki kitalálta. Vicceltek már előttem fogyatékos gyerekekkel, elvetélt kismamákkal, holokauszttal, megerőszakolt nőkkel. Lehet, és időnként kell is tiltakozni. Lehet demonstrálni a szerkeztőségnél, bojkottot hirdetni az újságra, lehet akár bíróságra is menni (Franciaországban is vannak sajtóperek), meg lehet Istenre bízni az igazságszolgáltatást. Lehet embernek maradni. Igen, tudom, néha nehezebb. Egyébként a 12 emberből 5 volt karikaturista, a többiek egyéb dolgozói voltak az újságnak (korrektor, pszichológus, közgazdász), vagy épp arra jártak (pl. egy karbantartó), meg a rendőrök, akiknek az a munkájuk, hogy az embereket védjék. Az áldozatok közül legalább kettőnek gyanúsan nehezen keresztelhető neve van. Akkor hogy is van ez? "Öld meg mindet, Isten majd kiválogatja?"
Ma reggel, miután késve elvittem Ákost az oviba, elmentem az orvoshoz (a "specialistámhoz"), aki egy órát késett. Ő is rendszeresen csinálja ezt, de ma ő is hivatkozhatott a felbolydult városra. Odafele menet keresztül kellett mennem a piacon. Csütörtökön és vasárnap van piac, hangos, zajos, utána két napig szedik a szemetet, mire kész vannak vele, újból piac lesz. Nemrég újították fel a fedett részt, az a "hagyományos" piac, az azon kívül eső (azaz szabadtéri) terület, a templomtól kezdődve több háztömbön keresztül, gyakorlatilag magrebán piac (ezt így nem is mondják magyarul szerintem). Minden ugyanolyan volt, mint máskor, a templom lépcsőjén a kolduló román cigányasszony "salem alejkummal" köszön, de engem nem téveszt meg, mellette pár lépésre a hosszú fehér lepelbe öltözött szakállas férfi a Choisy mecsetre gyűjt. Nem igazán konkurenciái egymásnak. A fejkendős asszonyok könyékig elmerülnek az olcsó fehérneműk között, a következő pulton már vastag aranyláncok sorakoznak, majd valaki lelkes előadással gyanúsan olcsó parfümöket árul. "Önöró, önöró, önöró, önöró" (1 euro), a mandarin, a banán, stb. kilója, ezt olyan hangsúllyal tudják mondani, mint senki más. Minden olyan volt ma is, mint máskor, csak én éreztem furcsábban magam, nehéz szívvel kerülgettem az embereket.
Vannak kellemetlen gondolataim, amik ellentmondanak az elvileg nyitott és toleráns személyiségemnek, küzdök velük amióta kiköltöztünk Párizsból Choisyba. Ma pedig meghatványozódtak ezek a gondolatok. Itt nem volt tüntetés, mint ország- (sőt világ) szerte rengeteg helyen, senkit sem láttam "Je suis Charlie" kitűzővel. Persze miért követelek én véleménynyilvánítást ezektől az emberektől, őket is nagyon megzavarhatta ez az egész, miközben nyilván a Charlie Hebdot is idegesítőnek tartották. Nem vártam ma a munkát, a gyásznap miatt biztos szóba kerül ez az egész a suliban, és nekem nincs kedvem 6-7 éves gyerekekkel erről beszélgetni, akik közül nem akarom megtippelni hány százalék nem eszik sonkát, csak pulykasonkát (vallásról nem beszélünk az iskolában, ugyebár, tilos). Márpedig az ebédlőben 12-kor egy perces néma csend kell, hogy legyen. Lett is, lejöttek a tanítók, talán az ő respektjük miatt, vagy mert a gyerekek azért érezték, hogy itt most valami komoly dolog van, olyan csönd volt, amilyet én més sosem tapasztaltam menzán. Kint esett, az udvaron nem igazán tudtak játszani a gyerekek, a könyvtár is zárva volt, nem tudom miért, ez már csak egy ilyen nap. Én nem voltam igazán jelen, örültem, hogy nem kerül elő a téma sem a gyerekeknél, sem a kollégáknál, aztán egyszer mégis megkérdezte tőlem egy kislány (akiről tudom, hogy nem ünnepli a karácsonyt, mert beszélgettünk már róla), hogy "miért vagyok ilyen szomorú, a meghalt emberek miatt"? Igen, ez szomorú, -válaszoltam neki, - de fáradt is vagyok. Majd megkérdezte, hogy nekem is halt meg valaki a családomból? Ez a 6 éves gyerek olyan érdekesen összerakta a fejében a történetet, hogy vagyok én, aki ünnepli a karácsonyt, meg ő, aki nem, és akkor nekem tegnap valakim meghallhatott. Ez azért így furcsa volt. Aztán mondott egy még meglepőbbet: az apukájáért aggódott, hogy lelövik, mert Párizsban dolgozik. Megkérdeztem, hogy mit csinál az apukája? Azt hittem, rendőr, de nem: pincér. Később gondolkoztam ezen a dolgon, akkor a kislánynak mégis inkább gonoszra (akik az apukáját lelőhetik) és nem gonoszra oszlik a világ, nem pedig karácsonyozókra és nem karácsonyozókra. Ez valahol megnyugtató, de milyen trauma ez ennek a gyereknek? És hány ilyen gyerek van ma Franciaországban?
Ákos holnap elvileg ment volna az oviscsoporttal Párizsba, az Aquarium Tropicariumba. Ez lett volna az első kirándulása, amióta ovis. Még nem beszéltem az óvónővel (reggel nem volt időm), de valószínűleg elmarad a program, állítólag minden ilyen gyerekprogramot bizonytalan időre elnapoltak Párizsban és a környékén. Az év fiam més csak 3 éves, könnyű neki elmondani, hogy most nem néznek mégsem halacskákat, majd később. Nem kell belemenni mélyebb magyarázatokba.
Ezt most megúsztam. Ismét. »

Egy másik írás, 2015 január 15-én :

« Ma az ebédlőben egy kisfiú a vasárnapi menetről beszélt, meg hogy "megölték Charlie Hebdot" (mintha egy ember lenne, mondjuk egy vadnyugati hős...), egy másik pedig válaszolt neki, hogy inzultálta a muzulmánokat. Akkor leállítottam ezt a diskurzust, hogy "most ebédelünk", később a válaszoló gyereknek próbáltam elmagyarázni, hogy a 17 áldozat közül nem volt mind karikatúrista és különben sem ölünk meg valakit, akármennyire is haragszunk rá. Bólogatott, de nagyon meg akart tőlem szabadulni. Kisegítő osztályba jár, azt hiszem, török (biztos, hogy nem észak-afrikai, már ránézésre sem). A másik iskolában pedig egy kislány turbános embert rajzolt, mert ezt látta a tévében. Gyorsan ráraktam egy másik papírt a rajzára, "rajzolj inkább egy szivárványt".
Tegnap a creteili prefektúra megállójában álltunk (végre azért eljutottunk oda is), és Ákos elkezdte skandálni: Charlie, Charlie. Meglepődtem, vasárnap óta nem nagyon beszéltünk erről, akkor hallotta a rigmust. A megállóban szinte csak tőlünk különböző árnyalatú emberek voltak. Mondtam a fiamnak, hogy most már ennek vége, nem kell kiabálni, de közben elég hülyén éreztem magam. Végülis mi vittük el vasárnap, ott az volt a természetes, hogy ezt kiabáljuk (mi Vincével mondjuk nem, de elég sok ember igen), most meg rászólok, hogy ne kiabáljon. Mit ért ebből egy három éves gyerek? És nekem mi bajom van? Félek? Vagy nem akarom, hogy a körülöttem lévők azt gondolják, hogy én azt gondolom, hogy.. Ma egyébként rákérdezett, hogy mikor mennek halacskákat nézni? Azt hittem, már elfelejtette.
Vincét megkéreztem, vett-e Charlie Hebdot (történelmi emléknek szánom), azt mondta, egyik újságosnál sem lehetett már kapni. Elkapkodták.

Majd csak elmúlik... »

Itt pedig 2015 január 27-én osztottam meg egy cikket, minden bizonnyal valamilyen ISIS szörnyűségről : emberek lefejezése, élve elégetése, más vallásuak kiírtása, nők szexrabszolgaságban tartása, stb.,- kreatív ötlettáruk van a megdöbbentően embertelen kegyetlenségekből. Ami megdöbbent így visszaolvasva, hogy már akkor is milyen apokaliptikus látomásaim voltak. A tavaly novemberi támadás óta azonban sajnos ijeszően realizálhatóak ezek a látomások.

« Elnézést, ezt most muszáj megosztanom...
Főleg azoknak, akik szerint csupán marginális kérdés, hogy a szélsőliberális franciák felhúzták a szélsőmuzulmán francia kisebbséget. Akik szerint, ha nem rajzolgatunk hülyeségeket, védve vagyunk.
Egy fél éjszakát eltöltöttem, -én mazochista a neten az ISIS-sel, eddig nem nagyon tudtam, hogy miről is van szó, legyen ez az én naivságom, és egyre mélyebb poklot találtam. Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy ez nincs, egyszerűen nem kattintok oda, és akkor nem létezik. Vagy gyártani az összeesküvés elméletet a "tudjukkikről", akik ezt az egészet szervezik, hogy keverjék a szart, hogy egymásnak ugrasszák az embereket. De nem megy. Én csak a humanitárius katasztrófát látom benne. Hogy még mindig, megint és ismét itt tart a világ, amikor már azt hisszük, hogy ilyen nincs, és van, mégis van, igazából mindig is volt, csak időnként nem vesszük észre, mert muszáj néha nem oda néznünk.
Nekem most egy kicsit az élettől is elment a kedvem.
És nem értem, hogy "odafönt" ilyenkor mi történik...
"Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég.
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség." Márai »

És a végére egy tavaly augusztus 25-ei FB bejegyzés, a kézzel fogható terrorveszélyről és a « véletlenül megúszott » támadásokról. Azóta kiderült, a novemberi támadás szervezői benne voltak ezekben is.

« Az utóbbi félévben az "allerte vigipirate" (legmagasabb fokú terrorveszély) kellemességeit élvezve min. két olyan eset is szembejött velünk, ahol a véletlen és a terroristák bénázása miatt nem történt tömeghalál. A villejuifi templomok hívei azért úszták meg, mert a terrorista a lábába lőtt gyakorlás közben (?), most meg épp nyaraló GI-Joek voltak az Amsterdam-Párizs TGV-n.
Tegnap értünk vissza a magyarországi nyaralásból, eddig elkerült a hír, ma véletlenül fogtam ki a tévében, már utálom a híreket!
Most érezzük magunkat biztonságban? Mégis miről szól a titkosszolgálat, ha egy "már megfigyelés alatt álló", dzsihádista reklámokat posztolgató (éljen az internet modern világa!) fickó simán felszáll fegyverrel tömött hátizsákkal a TGV-re?
Ha az összeesküvés elméletek híve lennék, azt mondanám, hogy ezt direkt hagyják, sőt generálják, félelemkeltés, káosz, terelés, a vallásháború előkészítése. De nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, ezért csak azt mondhatom, remélem legközelebb is szerencsénk lesz, vagy egy kicsit hatékonyabbá teszik a hírszerzést. »

2016. április 6., szerda

Csárli lettem

Húsvétkor íllik megváltós posztot írni, és én nem akarom azt mondani, hogy nem vagyok hívő. Mondjuk sajátos a vallásgyakorlásom. És nagy szükségem lenne az ilyenkor esedékes újjászületésre is.
Most mégis egy január óta csúszó posztot írok meg.Az egy éves évfordulóra gondoltam írni erről, anno a facebookon is nagy aktivitásom lett, kijött belőlem az « őszíntén megírom » attitűd. Mondhatni lejárt téma ez már, de mégsem. A blog címe is aktuális még, újabb három hónapig meghosszabbították a szükségállapotot Franciaországban, nem tudom mikor, talán májusban jár le. És azt sem tudom, hányszor lehet még meghosszabítani. Távolodik a sokk, a « normális » embereknek csak ritkán jut eszébe. Csak én ragadtam volna bele ebbe ? Valami hajt, hogy megírjam még mindazt, ami « terror-témában » bennem van. Az igazság az, hogy hosszú listát írtam már arról, mit akarok megírni még itt, de mire megírnám, már rárakódik három új réteg. És mindig attól félek, hogy a valóság is « rá fog rakódni », egy újabb támadás formájában. Persze folyton vannak újabb támadások, csak nem Európában épp, de aki olyan szemmel figyeli a híreket, az mindenhol terrort lát. Vajon mindig így volt ez ? Zavar, hogy nem írok, mikor annyira szeretnék írni, olyan vergődés ez, de közben van indokom, kisbabás anya vagyok, tele feladatokkal, magyarországi viszonyok között túl sokkal is : hivatali beadványok, rohangászás az állami pénz után, munka után, félek, kicsúszok az időből, mint ahogy ezt már előzőleg megírtam, és van még egy gyerekem, családom is. Olyan bonyolult ez ? Igen, nekem annak tűnik, szétesnek a napjaim, és mindennap a feszítő érzés csak : írnom KÉNE. De a fő gond szerintem a netfüggőség, ha bekapcsolom a gépet, elveszek az emailjeim és az FB posztok között, halmozom a kinyitott oldalakat, « még ezt a linket megnyitom, és befejezem a témát », kattintás-erdő, már magam sem tudom követni, nem tudom, mi volt a kiindulási pont, mit akartam megnézni. És egyre messzebbre kerül az eredeti cél, hogy írjak a blogra a « következő kijelölt témáról ». Mire megírnám, a nagyszerű gondolatok, -amik gyakran pörögnek az agyamban (időt, energiát nem kímélve),- elillanak, megváltoznak. Pedig milyen jó lett volna leírni. Elmesélni, hogy lettem Csárli tavaly januárban, sok ezer emberrel együtt, hogy lett szimbólummá egy általam előtte nem ismert, amúgy nem túl szinvonalas provokatív vicclap, hogy lettem része annak a tömegnek, aki - szerintem érdemtelenül- piedesztálra emelte megölt újságíróit a nyugati szabadságot éltetve. Hogyan vonultam a családdal a « Köztársasági Menetben » évszázados tömegrekord részeként. (Bár erről írtam már régebben FB-n.) És hogyan jöttem rá a hónapok során, a nehéz környéken élve, dolgozva, hogy ez a nagy csárlizás mást jelent az itt élő muzulmánoknak, mint amit én gondoltam eredetileg. Megingás nélkül voltam eleinte Csárli, számomra egyértelmű volt, hogy ez a terror elleni protestálás, mert a terrorizmus zsarolás, és nem engedhetünk a zsarolásnak, mert akkor vesztettünk. És komoly identitássá növesztettem a csárlizást, hozzászóltam mindenhol, ahol tudtam a neten, blogokban, nyomtam a « nagyon véleményemet », örültem a kompetenciámnak, én Franciaországban élek, Párizs mellett, majdnem személyesen vagyok érintve, legalábbis ez előadható, a vitapartner meg lenyomható vele. Érveim erősebbé lettek, érdekes lettem az online vitában. « Én megmondom, hogy volt, elmesélem ». Dühített, ha valaki « nemcsárli », nem fogadtam el ezt a véleményt. Mint ahogy később identitássá vált a terrortól való rettegés is. És ha ezt összeadjuk az Európát mostanában erősen sokkoló menekültválsággal, könnyen összerakhatunk egy a világ eliszlámosodását sugalló apokaliptikus víziót. Vagy pont ellenkezőleg, Európa fasizálódását.
Nem jöttem ki ebből azóta sem, bár már egyre furcsább, mint aki elcsúszott pár évet a divatban, zenében, magára tetoválta a véleményét, már sajnálja kicsit, de drága lenne leszedetni, így beleragadt ebbe a korszakba. Ragaszkodik hozzá. Pedig a többiek már lapoztak. Engem meg mégiscsak legyőztek a terroristák ? De a szorongásom kézzel fogható, valóságos, amikor benne vagyok, nincs erősebb, csak időnként kívülről ránézve fogom fel, miről szól az, amikor a többiek szólnak : « Ne agyalj már ezen ! » (Bár akinek valaha volt kényszergondolata, az tudja, hogy ez a mondat kb. olyan, mintha azt mondanád a féllábúnak : « Ne vacakolj már azzal a mankóval, dobd el, aztán gyere, szaladjunk egyet a parkban ! »)
Furcsa volt, amikor rájöttem, hogy az itteni muzulmánok (egy része) a nagy csárlizást a hitük, azaz legmélyebb identitásuk elleni támadásnak élték meg. Itt valójában szociális kérdésről van szó. Mi Csárlik, jódolgunkban csárlizunk, röhögünk blaszfémikus karikatúrákon, te pedig ne sértődj meg, értsd már meg, itt szekularizáció van már vagy 200 éve, sokat küzdöttünk ezért az Egyházzal, de győztünk, itt ez belefér a szólásszabadságba, ha nem tetszik ne olvasd, ez neked is a szabadságod, mint a mecsetbe járás, örülj, hogy itt lehetsz, legyél francia, ha már elvileg az vagy, ha már itt születhettél, demokratikus jogaid vannak. Fedezd fel, mit jelent franciának lenni : liberté, egalité, fraternité. Integrálódjááá mááá ! És határolódj el, nagyon gyorsan, nagyon hangosan és látványosan, te legyél a legnagyobb Csárli az első sorban. Mert francia vagy. Mellesleg muzulmán, de az utóbbi nem írhatja felül az előbbit. Fogd fel, harmadik generációsként már ideje lenne, itt a vallás és az állam már rég szétvált, tudod ezt társadalmi fejlődésnek hívják, szekularizációnak meg pluralizmusnak. Ugye tudod te is, hogy francia vagy ? Milyen diszkriminációról beszélsz ? Milyen szegregációról ? Nem, én még sosem kerestem « Ahmedként » állást, lakást, de tényleg azt hiszed, hogy ezért csapják az orrodra a telefont ? Másnak is nehéz munkát találnia, krízis van. Ne fogj mindent erre ! Lehetőséged van neked is továbbtanulni. Nem, én nem külvárosi iskolába jártam, de az állam sokat költ az ilyen környékekre, ne mond, hogy nem kaptál megfelelő szintű alapokat. Mit akarsz még ? Nem kaphat mindenki akkor szabadságot, amikor szeretne. A ramadan egy hónapig tart, szerinted mit kéne csinálnia a munkaadódnak ? Örülj, hogy van munkád. Akkor ezek szerint mégiscsak találtál, nem ? Az iskolai menzát az önkormányzat fizeti, vagy van pénzük disznóhús mentes kajára, vagy nincs. Az én gyerekem sem azt eszi mindig, amit szeretne. Nem érted Csárli karikatúráit, az a baj, nem ismered a szarkazmust. Egyébként meg nem is láttad ezeket a rajzokat, amíg az orrod alá nem nyomták a neten. Nem tudom pontosan, mi történt az algériai háborúban, de nem élhetünk mindig történelmi sérelmek között. Ne gyere a zsidókkal, az más. Izléstelen, hogy eltanultad a fasisztáktól a zsidózást. Ők téged is feketelistára raknának. Nem érdekel Izrael, nem abban az országban élünk. Mondom még egyszer : francia vagy, akárcsak én. Ebből indulj ki.

A saját környékünkön én nem voltam hangosan Csárli, aztán furcsán is éreztem magam, mintha titkolnám a saját véleményem. Féltem ? Vagy csak tekintettel akartam lenni a többiekre ? Ákosra is rászoltam a buszmegállóban, hogy ne csárlizzon, pedig pár nappal előtte az apja nyakában ült a tömegben, és lelkesen kiabálta a többiekkel : Csárli, liberté ! Akkor még csak három éves volt. Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy ez a szöveg később már nem érvényes.
A novemberi terrortámadás aztán más minőségbe helyezte az egészet. Míg a Charlie Hebdo szerkeztőségét megtámadó terroristák tetteiben,- most így utólag morbid erről beszélni-, de volt valami « emberi », valami megmagyarázható, vallási sérelem, ők nem akartak nőket ölni (azért sikerült), magyarázkodtak a túszoknak, addig a novemberiek hidegvérű gyilkológépek voltak, bedrogozva, ahol az egyetlen cél a minél több véráldozat volt. A novemberi már inkább háborús tett volt, egy kívülről szervezett, ellenséges állam által irányított, hátországi civilek ellen irányuló támadás. Az külön szomorú, hogy katonákat belülről toboroztak hozzá. A szociális düh kitermelt már néhány ilyen renegát állampolgárt. Fogjunk rá mindent az iszlámra ? Én is hagyom magam néha belehúzni ebbe a csapdába. Pas d'amalgame. De azért kirázott a hideg, amikor minden különbözősége ellenére felismertem a kapcsolatot a két párizsi támadás között : Aki ismeri a várost tudja, azokban a kerületekben lövöldöztek novemberben, ahol a Menet vonult tavaly januárban. 10.-11. kerület, a Bastille és a République tér között. A januári vonuláskor az utat szegélyező üzletek, kávézók közül jónáhányan kiírták magukra a híres mondatot : « Je suis Charlie ». Többek között a rockclub is, ennek a fotója körbement a neten. Íme az internet ereje, életeket dönthet el ! Nem a « bálványimádó metálnak » szólt tehát a támadás, hanem a Csárliknak. Akik péntek esténként ellepik Párizst, kávézókba ülnek, koncertekre mennek, buliznak. A Csárlik lettek megbüntetve szimbólikusan. Talán volt is átfedés a kettő között : Lehet, hogy van olyan novemberi áldozat, aki januárban ott volt a Meneten. Ahogy mi is családostul. Akkor eszembe jutott, nem a vesztünkbe rohanunk-e azzal, hogy elmegyünk egy ilyen tömegrendezvényre, de V. megnyugtatott, itt annyi rendőr lesz, mint még soha. És valóban, nyugi volt és béke. Majd 10 hónap után egy szimpla péntek este... A stadionba nem jutottak be. Ez egy kicsit megnyugtató a nyáron esedékes foci EB miatt, amit itt rendeznek, és sok év után végre Magyarország csapata is kijutott rá. De sajnos egy ilyen esemény-sorozat nagyon sok « stadionon kívüli » lehetőséget is tartogat magában. Arról nem is beszélve, hogy hány szimpla péntek este lesz még addig. Vagy utána. A gépfegyveres katonák nem állhatnak oda minden épület elé, minden park minden szegletébe. Nem szabadna erre gondolnom. Mindeközben a külvárosban az 5 éves Ahmed nem szeret oviba járni, mert kiabálnak az animátorok, és az ő anyukája nem kisérheti el a csoportot a kirándulásra fejkendőben. Pedig háztartásbeli.


UPDATE : Mire megírtam ezt, addigra Brüsszelben is volt egy terrortámadás. Jobban szeretnék szimplán csak mániákus lenni, mint Cassandra. Emiatt nem is azt a képet rakom be ide, amit eredetileg akartam, hanem egy másikat. Ez egy karikatúra, amit nem sokkal a brüsszeli támadások után csináltak. « Tudnának egy kis helyet adni ? »
Azt hallottam, ez a pszichológiai hadviselés része, hogy van egy-két hónap nyugi, azt hisszük vége, elmúlik, csak a « mániákusok » beszélnek még róla, akik beleragadtak a témába, vagy akiket érintett és meghalt valakijük, vagy megsérültek, aztán egyszer csak BUMM !, és újból ez a téma mindenütt, és újból felgyülemlik a félelem. Újból egy helyszín, ahol rosszul fogjuk érezni magunkat egy darabig. Repülőtér. Ha már a repülőre nem jutnak fel. Találtam egy szép (és egyben riasztó) cikket erről: http://lemon.hu/2015/12/27/a-jordan-kiralyno-a-terroristaknal-van-a-vilag-leghatasosabb-tomegpusztito-fegyvere-a-lelki-terror-a-felelemkeltes/



2016. március 22., kedd

Nem vagyok jól

Az előző kérdésre mindenki megtippelheti a választ, aki engem közelebbről ismer. Bár ez sem egyértelmű, mert azért az FB-re felrakok vidám, vicces dolgokat is, és az is én vagyok.
Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy ez a fenti válasz nem fogadható el. Főleg kisgyerekes anyaként, de előtte meg várandós nőként, előtte meg szerencsésen külföldre költözött nőként, szerelmes lányként, stb., tulajdonképpen semmikor sem elfogadható, csak amikor nagy baj van. De azért lépten-nyomon kérdezgeti mindenki. És ha történetesen jól lennék, az érdekelne valakit ? Nem tűnik dicsekvésnek, ha valaki a szép életéről, sikereiről mesél ? És ha épp nincs semmi, se jó, se rossz, na az meg dögunalom. Akkor csak nézünk egymásra, ciki ez a közhelyesség, megvoltak az udvariassági körök, most miről beszélgessünk még ? De talán alapvetően azért kérdezzük ezt sokszor, hogy valahogy elindítsuk a kommunikációt, letudjuk a kötelező udvariassági köröket, és aztán végre beszélhessünk magunkról. « Te jól vagy ? Szuper. Mert én sajnos nem igazán vagyok jól, az van... » Vagy fordítva : « Tök jó, hogy jól vagy, én is jól vagyok, főleg most már hogy... » De mi van, ha valaki kérdés nélkül mondja, hogy « nem vagyok jól » ? Főleg, ha az a valaki ezt sűrűn mondogatja. Van még hallgatósága ? Írom én ezt a « net nagy magányának », lehet, hogy meg sem merem osztani az FB-n, mert már tök fárasztó, a cím is nagyon hívogató : « Jaj, a V. Zsófi nincs jól ? Deee meglepődtünk... » Igen, van egy pont, amikor az, aki nincs jól, teljesen magára marad, szája elnémul. Majd csak akkor nyitom ki megint, ha jól leszek.
Pedig nekem most hatóságilag kéne bebizonyítanom, hogy jól vagyok, és ez nagyon nyomasztó : kényszerek, színjátékok között hullámozva, aztán megint « túlőszíntén » kitőrve, a fene se tudja már ezt követni. Nemrég lejárt a congé maternité-m, azaz a szülési szabadságom, eddig még egy fillért sem kaptam, lehet, hogy ez adminisztrációs probléma, de lehet, hogy nem jár nekem : a szülés előtti három hónapban kevesebbet dolgoztam óraadóként. Hiába kértem az önkormányzatot, hogy ne csökkentsék ennyire a munkámat, terhes vagyok, - megtették. Egyébként hónapok óta nem küldték el a papírt a TB-nek, ezért áll a dossziém. Most megkértem újból, majd hónapok múlva eldöntik, hogy jár-e nekem pénz, vagy ahogy ismerem őket, majd írnak, hogy milyen papírokat kell még beadnom. Családi pótlékot kapok, abból megpróbálok nagyobb összeget kérni, az is kérvény, dosszié, papírmunka egy másik szervezettől. A munkahelyem úgy néz ki, nincs már meg, óraadóként úgysem ígértek semmit, pedig nyáron szerettem volna letudni azt a gyakorlatot, ami az animátorvizsgához kell, van másfél évem rá. És a jövő szeptembertől megkért bölcsit első körben visszautasították.
Amikor azt mondom, nem vagyok jól, nem vagyok a helyemen, akkor sokmindenre gondolok, az anya-, és feleségszerepek is idetartoznak, igen, de leginkább egzisztenciálisan vagyok szarul, nem tudom mit érek és ezzel mit tudok kezdeni, illetve mennyire kellek a világnak. Amikor erről beszélek, főleg magyarországi ismerőseimnek, akkor az a válasz, hogy most babázz, ne ugrálj, most az a fontos, ráérsz még. Persze ráérek, 38 éves múltam, sok munkakörben várják a 40 éves kezdőket, kisgyerekes anyaként. Az elmúlt 15 évben nagyrészt ideiglenes munkahelyeim voltak, « maradok, amíg nem találok jobbat ». Eleinte az volt a duma, hogy « eredetileg kirakatrendező vagyok », de abban a témában nehéz munkát találni, azóta toábbképeztem magam « eredetileg rajztanárrá », most ez a szöveg, ha valaki kérdezi, mivel foglalkozom : « originalement je suis prof d'art plastique », itt Franciaországban legalább elő tudom adni, hog a nyelvtudás hiányzik ahhoz, hogy a diplomámnak megfelelő munkát végezzek. Valójában amúgy sosem voltam hivatalosan alkalmazva, mint rajztanár, Magyarországon sem. A « művész » szótól mindig rettegtem, a « rajztanár » az szerényebb dolog : én inkább átadom az alkotás örömét, felfedezem a kreativitást, ebben jó vagyok, a konkrét alkotásban nem annyira. Még a gyakorlási fázisban van a rajzolásom, aquarellezésem. 20 éve. Valószínűleg ott is marad. Ezért leszek inkább « rajztanár ». De az sem vagyok. Nem tudom, miből tudnék megélni, miben tudnék kiteljesedni, az önmegvalósítás régóta csúszik. Maslow piramisom igencsak befejezetlen. Egyszer majd kiássa egy kutatócsoport, és sokat fognak gondolkozni rajta, hogy miért nem lett befejezve. Túl lassú volt az építkezés, és a fárao meghalt időközben ? Elfogyott a pénz ? Pedig ha befejezték volna, korának talán a legnagyszerűbb építménye lehetett volna, igazán újító, egyedi, formabontó. Vagy nem.
Sokszor érzem úgy, hogy igenis feszül bennem valami, és az a felszínre törne. Mint dobozba zárt pattogó bolhák, úgy feszítenek szét belül az el nem mondott, meg nem valósított ötletek, a lefojtott tehetség (van egyáltalán?) , le nem írt szövegek, meg nem festett képek. Nem látja senki, kívülről nem is értik, miért nem vagyok jól. Talán csak a kopogást hallják a dobozban. Furcsa ez a doboz. Gyógyszert kéne neki felírni, mert így zavaró. Normális doboz nem kopog. Mi bajod van már megint ? Miért nem vagy jól ? És én mondanám vég nélkül, az agyam meg nem áll, nekem mindenről van véleményem, csak találjak hallgatóságot, ha nem találok, akkor a falaknak mondom, igen, magamban beszélek, de magában csak egy őrült beszél. Pedig én a fejemben háromszor megfejtettem már a világot. De ez iszonyú idő és energia-igényes, és én ahelyett csinálom, hogy élném az életem. Hogy a családommal lennék.
Van egy blog, a szerzője bizonyos szempontból nagy hatással volt rám (ő említette nemrég a Maslow piramisát), ez egy régebbi írása. Minden szava késként fúródik belém. Igen, ez az, sok vagyok, ugyanez van nálam is, csak én beleragadtam ebbe. A művészet, az jó lenne, de mint említettem én attől is félek, visszautasítom a jelzőt, még a gondolatát is. Már előre szabadkozom. Á, én nem, én csak rajztanár.. lennék. De ez nem kishitűség ám, én nagyra tartom a művészetet, tudom, hogy ahhoz kell egy bizonyos plussz, és az bennem nincs meg. Nekem van kézügyességem, egy alap tehetségem, ami fejleszthető szorgalommal, eljuthatok egy bizonyos szintre, de az a szint sosem lesz ott, ahova én magam a művészeket rakom. A kiállításomon is úgy éreztem, -bármennyire is sikeresnek tünt akkor-, hogy ezek csak gyakorlatok, tanulmányaim melléktermékei, ez még csak a gyakorló fázis. És ismerősök veszik meg a képeket, jófejségből. De bennem van alázat. Én nem kiálltom ki magam művésznek. Vagy csak közönségesen lusta, gyáva és önbizalomhiányos vagyok, ez ezeket jól megideologizálom.

Nemrég találtam a neten egy párizsi « romgalériát » (egy volt gyárból alakították át), egész jó környéken van, a neve Arts Factory stílusosan. A bemutatott kiállításaik közül némelyiken nagyon felhúztam az agyam. Leginkább őrajta:, egy német nő, aki otthagyta iparművészeti tanulmányait az önéletrajza szerint, és kiköltözött az erdőbe hajléktalanok közé festeni. Ez már önmagában nagyon romantikus, vagány és nonkonformista, én ilyet biztos nem csinálnék, és láthatóan van, aki elhiszi, hogy csupán az ilyen életviteltől valaki nagy művész lesz. A leírás szerint a művésznő művészete «  faussemente  naive », azaz « direkt, tudatosan naív », « hamisan naív ».
Hát kéremszépen : a nagy büdös lóf.szt. Akárhogy rágom jobbról-balról, kattingatva a képeire, csak arra lyukadok ki, hogy ez a nő ennyit tud, egy centiméterrel sem többet, és ez művészetnek igen kevés. És nem azért mondom ezt, mert közepesen informált laikusként megálltam a reneszánsznál vagy maximum az impresszionistáknál, és minden utána jövőt kamu « gyerekrajznak » gondolok. Én tudom mi az, hogy avantgarde, Art Brute, Pop Art, a fogyasztói társadalom kritikája, direktgiccs, láttunk már ilyet azért egy párat az elmúlt 100 évben. De ennek a nőnek a festményei nekem nagyon « blöffszagúak », se valódi (technikai) tudást, se hatalmas újító eredetiséget nem látok benne, de még annyira nagy polgárpukkasztást sem, ami viszont ezeket levonva megmarad  az szimplán übergagyi. A nő szétszórta az FB-n a képeit, így talált rá az Arts Factory, azóta már a fél világon volt kiállítása. De miért zavar ez engem ennyire ? Írígy vagyok ? Vagy az dühít, hogy míg én az alázatról beszélek, és nem merem magam megmutatni (csak a dekoratív dolgaimat), nem merem magam művésznek nevezni, lépni, galériák falára álmodni magam, addig másnak csak öntudat kell, fellépés, és/vagy pár hónap hajéktalankodás. Dühömben festettem én is egy « faussemente naive » képet az Anyaság Szépségeiről, a szoptatásról, ami mostanában nem megy. Elküldhetném az Arts Factorynak...


2016. március 2., szerda

Jól vagy? 2.

Régebbi facebook bejegyzéseim között kutatgatva észrevettem, hogy volt már egy hasonló témájú írásom, mint az előző, a tavaly januári Charli Hebdo elleni támadás után. Akkoriban sokat írtam az FB-re a témáról, megindult bennem az írhatnék és a kitárulkozhatnék.
Most, hogy egy kicsit magamra maradtam a net hatalmas űrjében a blogommal (megfogadtam, hogy egy darabig nem osztom meg az FB-n, meg emailben sem, a negatív visszajelzések miatt, de írom tovább, mert jó írni, mert ha bennem marad, akkor fáj), át tudom gondolni, miről is szól ez az egész, nem csak a terrorról nyilván, illetve a terror nem csak kívül van... Volt, aki azt mondta nekem, hogy nem tudom megkülönböztetni az őszinteséget az intimitás teljes hiányával. És hogy ennyire nem jó kiadni magunkat a neten ország-világ elé. Nem tudom, hogy igaza van-e. Furcsa úgy blogot írni, hogy feltételezés szerint nem olvassák, miközben azért mégiscsak szeretném megosztani a világgal az érzéseimet. Ez a 2015 január 13-ai FB poszt ráadásul többek között a nagy Köztársasági Menetről is szól, tavaly január 11, történelmi pillanat, becslések szerint kétmillió ember volt Párizs utcáin. És negyvenvalahány államfő. És arról is szól, hogy a lakókörnyezetem mennyire nem volt Charlie. Íme a poszt :

« Többen kérdezték tőlem mostanában itt a Facebookon is, hogy jól vagyok-e? Ha a kérdés a fizikai létünkre vonatkozik, akkor igen, jól vagyok, jól vagyunk, szerencsére nincs a fejünkben golyó.
Egyébként nem vagyok jól.
Az előző héten 3 ember meggyilkolt 17-et itt Párizsban, ezt már nagyjából mindenki tudja, felborult az egész város, megváltozott a program, vasárnap is mást csináltunk, mint terveztük. Rengeteget olvastam a neten magyarul és franciául, talán nem kellett volna, nem kerültem közelebb a megértéshez, viszont sokat idegesítettem magam, elbizonytalanodtam (még csárliságomban is), el akartam jönni Franciaországból, elhanyagoltam magam, a környezetem, a lakást, Vincét és Ákoskát is annyira, hogy hétfőre csúnya allergiás betegséget produkált magának szegény. Ezzel akar engem kirángatni a net elől.
Mert egyébként tele van a net, mindenki szakért és véleménynyilvánít, mindenki Charlie, vagy fontosnak tartja kinyilvánítani, hogy nem az. Pedig egy hete talán még nem is tudtuk, hogy ennyire liberális lapok is vannak Franciaországban, hogy mi azaz ISIS, vagy mi az, hogy kóser, hogy mennyiféle színű-szagú rendőr van Párizsban, hogy az iszlám szigorúan tiltja az emberábrázolást, hogy mi mindent lehet csinálni a Butte Chaumont parkban (erről írok majd külön), és hogy a Nation gyalog fél óra a République tértől.
Az ezerféle netes vélemény szerint a terroristák azért gyilkoltak (a teljesség igénye nélkül):
- mert az iszlám szerint mindenhol háború van, ahol nem mindenki muzulmán,
- mert Európa rohad szét és a liberalizmus romboló,
- mert túl sok a bevándorló,
- mert a szólásszabadság félre van értelmezve,
- mert provokálták őket,
- mert a bevándorlók szociálisan rossz helyzetben vannak és utálják azt, aki nem,
- mert "Isten nem ver bottal",
- mert több évszázaddal van elmaradva a kultúrájuk,
- mert Franciaországnak valaha gyarmatbirodalma volt,
- mert a piréz/marslakó/hottentotta összeesküvésnek ez így volt jó.
Ember legyen a talpán, aki ebben az ideológiai és véleménykáoszban kiigazodik. Aki nem lesz sem iszlamofób paranoiás sem dzsihádista.
Nem vagyok jól.
Nem tudom, hogy vagyok, zavart vagyok és bizonytalan, és hazudnék, ha azt mondanám, erről csak a terroristák tehetnek. Zavart voltam, bizonytalan és egy kicsit reménytvesztett itt Franciaországban már kedden is. Talán csak nem látszott, itt a Facebookon semmiképp, sosem voltam még ilyen őszinte és kitárulkozó itt, és ennyire aktív. Megjött az íráskedvem. De az életem szét van csúszva, nehezen szervezem meg a dolgaimat, nehezen koncentrálok a hétköznapokra, a jelenemre. Hogy miért, azt hosszasan lehetne elemezgetni. Viszont ettől az esettől a humánumom és az igazságérzetem nem hagy nyugodni. Ráadásul a kettő nem mindig ugyanazt mondja.
Próbálok minden véleményt elfogadni, megrágni, ezért én is elbizonytalanodom, nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Csütörtökön írtam ide utoljára, pénteken nem úsztam meg azt, hogy a kollégaimmal is beszéljek a dologról, értekezletünk volt. Nem igazán bírtam azt mondani nekik, hogy Charlie vagyok, mert valahogy úgy éreztem, ők meg nem merik mondani, hogy nem Charliek, ez most nekik nehezen bevállalható, főleg ha muzulmánok. De a csárliság is nehezen bevállalható nekik, nem feltétlenül akarnak hősöknek tekinteni olyan embereket, akikkel szemben megbántva érzik magukat, mégha a karikatúrákat csak utólag ismerték meg ők is, miután a támadás miatt szétszórodtak a neten. Nehezen szolidaritanak, de persze a terrorizmust elítélik. Nem is tehetnek mást. Talán épp ezért nem érzem én sem, hogy feltétlenül csárliznom kéne nekik, én meg nem akarom, hogy azt higyjék, valásgyalázónak tűnő karikatúrákkal szórakoztatom magam. Vagy egyszerűen csak gyáva vagyok, nem akarok konfrontálódni.
Choisy le Roi nem annyira Charlie. Gyanusan nézegetik egymást az emberek, kényszeredetten mosolyognak, kerülik a témát, nem tudják mi megy a másik ember fejében. Azt se nagyon mondtam meg senkinek, hogy megyek vasárnap családostul, igaz, nem is kérdezték, azóra meg még nem voltam dolgozni (Ákos beteg). Az értekezleten, -miután lefutottuk a "szabadság van, és ez fontos, meg a terrorizmus gáz, de azért izé-bigyó", meg a "melyik titkosszolgálat rendelte meg" köröket,- koncentráltunk a munkára, mármint ők, én nem tudtam igazán. Körbejárt az állami határozat a legmagasabb készültségről, csupa általánosság, én csak annyit tudtam kihámozni belőle, hogy tömegközlekedési eszközre nem lehet gyerekcsoporttal felszállni. Amig mi értekezleteztünk, ment a túszdráma Vincennesben. Egészen sokáig aztán abban a tudatban voltam, -az első körben félreértett hírek miatt,- hogy minden túsz kiszabadult. Késő este tudtam meg, hogy a boltban is meghaltak.

És hogy mi történt vasárnap?
Ingyenes volt a tömegközlekedés Párizsban, örülhettek a turisták. Igaz, a metrora nem lehetett felférni, mi már a Gare Austerlichtől gyalogoltunk. Ákos főleg az apja nyakában volt, de nagyon élvezte az egészet. Skandálta a tömeggel, hogy "liberté", kért egy francia zászlót (nem tudtunk venni, de igértem, hogy majd csinálok neki). Nagyon felemelő, mondhatni patetikus volt ennyi emberrel vonulni. Béke volt, még a rendőröket is mindenki szerette, nagyon sokféle ember volt, kreatív feliratokkal, táblákkal. Még streetartot is láttunk készülés közben. Sajnálom, hogy nem vittünk fényképezőgépet. Minden utcában áradt az emberfolyam, akármerre mentünk, olyan volt, mintha sosem lenne vége. A szobrokon, fákon, közlekedési lámpákon, buszmegálló tetején emberek. Állítólag a 2. vh vége óta nem volt ennyi ember Párizs utcáin. Államfőket mondjuk nem láttam, csak rendőri kisérettel elsuhanó fekete autókat.
Igazából, -amellett, hogy azért magával ragadott a hangulat, -nekem volt egy kis elbizonytalanodásom, miért is jöttem? Mitől lettem hirtelen ennyire francia? A fent leírt dolgok miatt nem volt annyira kedvem "Charliet" skandálni, meg azt sem, hogy "liberté", mint Ákoska, én nem igazán a sajtószabadság miatt jöttem, és az újsággal sem tudok annyira azonosulni. Illetve igen, de mégsem, és persze a sajtószabadság is fontos, de még egy csomó probléma van, amit felvetett ez a történet. Amikor meg a tömeg a Marseillaist kezdte énekelni, Vince jegyezte meg, hogy ez az ének arról szól, hogy "fogd a fegyvered". Végül úgy döntöttem, a terrorizmus áldozataiért vonulok. Ez megnyugtatott.
Hosszú hónapok óta nem éreztem azt annyira, mint vasárnap délután, hogy jó helyen vagyok, és hogy Vincével harmóniában döntöttünk valamiről. Vajon magammal tudom vinni ezt az érzést hosszú távra is? És most majd tudom élni a saját életemet? »

2016. február 18., csütörtök

Jól vagy?

« - Jól vagy ? »
« - Életben vagyok, ha a kérdés erre vonatkozott. A családom is él. Sőt az ismerőseim közül sem sérült meg senki, vagy legalábbis eddig nem tudok róla. Egyébként nem vagyok jól, nagyon zaklatott vagyok. »
«  - Örülök, hogy jól vagy. »
Na még egyszer : NEM voltam jól, 2015 november 14-én reggel (apám szülinapján), igazából kiszaladtam volna a világból, szerettem volna meg nem történné tenni az eseményeket, mint ahogy írtam már, bár mostanában megkaptam azt a vádat is, hogy lelkileg « profitálok ebből », beleragadtam a témába, van miről írnom, agyalnom. És tényleg. De továbbra sem vagyok jól. Persze ha őszinte vagyok, nem voltam én jól november 13-án délelőtt sem, pedig akkor még nem gondoltam, hogy számomra ismeretlen rockbandák számomra ismeretlen rockclubbokban tartott koncertjén fogok agyalni még hónapok múlva is, visszatérően elképzelve azt a horrort, amit azok az emberek átéltek. Valaha pedig jártam rockkoncertekre is. Valaha részt vettem a nagyvárosok éjszakai életében. És akkor sem voltam (mindig) jól.
Mennyiben profitálhattam volna ebből a történetből ? Mondjuk egy olyan vagány kismama vagyok (vagy felelőtlen?), aki még 9. hónapban is rockkoncertekre jár. Vagy a környék egyik puccos kávézójában iszogattam volna (persze alkololmentes) koktélt a barátaimmal beszélgetve. És egyszercsak meghallom a kiálltást : « Isten nagy ! » és pár pillanat után meg is tapasztalom. Egy 9 hónapos terhes áldozat elég hatásos, kiemelkedik a viszonylag nagy számű civil áldozat közül is, külön neve, arca, története lesz. A 38 éves, magyar nő, második gyermekével a hasában, egy 4 és fél éves kisfiú várta haza. A gyermeket még talán megpróbálják megmenteni, attól függ, hol ért a golyó. Ott helyben megcsászároznak a mentőben. De a babát sem sikerül sajnos megmenteni. Vagy igen ? Mire szavazunk ? A külföldi hírekben mindig kiemelik, hogy van-e « saját » áldozat, mit mond a nagykövetség. Mintha a « mi vérünk » pirosabban folyna az utcakövön. Vajon mennyi idő múlva tudta volna meg a Nagykövetség, hogy én magyar vagyok ? Vagy csak a netről értesülnek ők is ? De ez a hír, « 9 hónapos terhes kismama az áldozatok között », nem csak a magyar neten futott volna végig, hanem a nemzetközin is. Ez elég hatásos főcím. És hirtelen ismertebb lettem volna, mint valaha, fotóm kering a világban. Vajon melyiket választották volna ki ? Nyilván várandósat. Mondjuk egyiket azok közül, amelyiket a fényképész csinált a nyáron. Fájdalmas tragédiám belemar mindenkibe, ennyi egy élet, sőt kettő, kismama volt, előtte lett volna még az élet. « Látni akarta felnőni a gyermekeit ». Magyarországon méginkább tragikus, ahol sajnos nem születik elég gyerek, egy kismama szimbólikusabb. « A gonosz barbárok áldozata » (És politikailag elő lehet hozni a tavaly nyári menekültkrízist, illetve az arra adott kormányzati válaszokat.) Talán még többen szineszték volna át a profilképüket franciazászlósra. És mindenki, aki egy kicsit is ismert, vagy látott már, vagy ismert valakit, aki ismert, az meg fogja említeni. Körbemegy a fotóm háromszor a facebookon : « a húgom osztálytársának a szomszédja volt », lesz néhány kritika is azért a kommentek között : « 9 hónaposan mit mászkál ez éjszaka az utcán », « Ezek a modern nők, még terhesen is csak a szórakozásukra gondolnak », « Így jár, aki... » (Mit csinál ? Ezt a mondatot lehet folytatni akárhogy, még trianonozással is « ... franciához megy hozzá »). Most az egyszer nem engem kéreznek meg, hogy ismered-e Varró Dánielt (egyébként igen, csak nem azt, akire gondolnak), hanem őt fogják kérdezgetni : « Ismerted ezt a nőt ? » Nem ismerte. És bájos kismama fotóm mögé kerül valami szép kis élettörténet, animátor volt, rajztanár, gyerekekkel dolgozott, nehéz környéken. A városom vajon hogy reagál ? Vajon rájönnek, hogy volt egy ilyen nevű « vacataire »-ük (óraadó) ? Vajon benne leszek a városi újságban, amit beobálnak mindenkihez? És a művészeti alapítvány, ahova mostanában már nem nagyon jártam ? Emlékeznek rám ? « Azon a bizonyos munkahelyen » biztos megjegyzik majd, sőt, kihangsúlyozzák, nagyobb elismerést kapok, mint bármikor. Oda egyébként jártam végig a terhesség alatt, a 9. hónapban is, fizikailag és lelkileg igen fáradtan, talán kevésbé mosolygósan, de elhivatottan, nagyon bizonyítani akartam magamnak és a külvilágnak, féltem, hogy elvesztek egy « illúziót ». Mindezt azért, hogy aztán pár hetes babával messziről figyeljem : milyen könnyen lecserélhető és felülírható vagyok. Vajon hány kisbabás anya rágódik otthon, lesz-e hova visszamennie dolgozni ? Miközben sokak szerint vissza se kell menni, egy nőnek a « gyerekei mellett a helye ». Figyelj a gyerekeidre, ez a legfontosabb, ne akarj mászkálni, nem most kell önmegvalósítani, ne most realizáld az ötleteidet. Ne nyávogj ! Ne szenvedj (hangosan). Ne panaszkodj ! És főleg ne kérj segítséget, mert az a legfélreérthetőbb. Ezek szerint egyedül nem megy ? Milyen anya vagy te ? « Gyanús » anya... Bezzeg ha meghalok akkor, ott, november végén, a világ legjobb anyja lettem volna. Akiért az egész világ szíve fáj. Igen, ha mindez így történik, ha végigszalad bájos kismamafotóm és megható történetem a neten, a tragédia még erősebb, a terroristák még gonoszabbak, és nem tudta volna senki, vagy csak körülöttem nagyon kevesen, hogy én nem voltam jól, november 13-án, 12-én, 9-én sem, előtte 8 hónappal, vagy egy évvel, és utána sem. Nem tudta volna senki, így sem tudja, mit cipeltem én a szívem alatt (a magzatomon kívül). És mire gondolok most, amikor ölelem, ringatom, szoptatom a kisbabát. Hogy milyen pillanataim vannak. Pedig JÓ anya vagyok. A tőlem telhető LEGTÖBBET megteszem a gyermekeimért. Igen, most ennyi telik. (Ez nem saját, sok éve olvastam egy jó barátnőm ma már nem létező blogján).
Még terhesen egyik nap, ősszel, ültem egy padon itt a városban, V.-t vártam, hogy ebédeljünk együtt, Ákos épp a nagyszüleinél volt, és egy vadidegen férfi mellém ült a padra, nézte az arcomat, majd a hasamra mutatott, és azt mondta, hogy nekem most boldognak KÉNE lennem. Hogy ez milyen csodálatos. Mármint az anyaság. És milyen sok embernek nem adatik meg. És nekem meg mi bajom van? Csodálkoztam, hisz akkor épp nem bőgtem, mégis miből gondolja, hogy nem vagyok jól ? Ennyire az arcomra van írva a zaklatottság, a szorongás ? Valószínűleg utoljára voltam terhes. A szóhasználat tudatos. Én nem leszek már soha többet boldog kismama. És ezért nem is fog idillikus életembe belebarmolni a terrorizmus.

Volt a metálkoncerten legalább egy várandós nő. Valóban. Onnan tudjuk, hogy egészen extrém módját választotta a túlélésnek, kilógatta magát az ablakon. Két kezével kapaszkodott az ablakpárkányba, erős lehetett és nagyon akart élni. Nagyon szerette volna a babáját megszülni, gondozni, felnevelni. Várta, hogy jöjjön valaki, vagy történjen valami, ott lógva az ablakban, minden erejével. Hideg volt már, november közepe, gondolom a kabátját nem volt ideje felvenni. Látható volt már a hasa, 5 -6. hónap ? A szemközti házból valaki lefilmezte, aztán a megmentésére indult. Golyót kapott (a megmentő), de túlélte. Túlélte a nő is, gondolom a baba is. Nagy sikertörténet ez ! Később találkozott a megmentővel. Reméljük a baba is rendben megszületik. A film, ami akkor készült, persze körbefutott a neten, az ablakpárkányon lógó várandós nő, - ahogy az Index írta- kitörölhetetlen emlék. Lerajzoltam én is. Fejből.



2016. január 9., szombat

"Csak a te fejedben létezik"

Nem úgy terveztem, hogy mára időzítem az írást, január 7-e van, a Charlie Hebdo elleni támadás évfordulója. A fotóügynök hívta fel rá a figyelmemet, aki házhoz jött, hogy Mátéról a szülészeten készült fotókat eladja nekem méregdrágán. Amikor töltöttem ki a csekket, - mert sikerült azért persze néhány képre rádumálnia-, kérdeztem hanyadika van, és akkor válaszolta, hogy « hetedike, szomorú évforduló ». Rácsodálkoztam, tényleg, el is felejtettem. Aztán felidéződött bennem, mit csináltam aznap, elmeséltem neki, hogy bent voltunk Párizsban Ákossal, az apja munkahelyénél, nem messze a szerkeztőségtől, egy játszótéren játszottunk. Erre azt mondta a fotóügynök, hogy mindenki emlékszik arra, hogy mit csinált aznap, akkor amikor megtudta a hírt. Igen, bizonyára benne maradt az emlékezetünkben.
Ezt írtam tavaly január 7-én a facebookra :

« Ma szerda révén nem dolgoztam a Choisy iskolákban, ezért később keltünk fel Ákossal, oviba sem vittem el, velem maradt egész nap. Vince megkért már vagy egy hete, hogy intézzek el valamit a megyei prefektúránál Creteilbe, ami 12-ig van nyitva. Későn indultunk el Ákossal, ráadásul a hetekig javított új lift nem működött, gyalog mentünk le a 8. emeletről, kiabáltam a gyerekkel, rángattam szegényt, hogy siessünk. Mire Creteilbe értünk, már biztos volt, hogy nem tudjuk elintézni a dolgunkat a prefektúrán. Dühösen hívtam Vincét, lelkifurdalásom volt és ezt rajta éltem ki. Végül aztán megbeszéltük, hogy bemegyünk Párizsba, Vince munkahelyéhez, a 8 metro Creteilből bevisz oda. Szerdánként, amikor a Magyar Intézetbe megyek, együtt szoktunk ebédelni Vincével. Ma a kedvenc olasz éttermünk nem volt nyitva, ezért egy kínaiba ebédeltünk, majd Ákos el akart menni a kedvenc környékbeli játszóterére. Nekem nem volt nagy kedvem hozzá, fáztam, fáradt voltam, de ha már berángadtam a gyereket is a városba, gondoltam, legyen neki is meg az öröme. A játszótéren több gyerek is volt szülőkkel. Egy apuka, Karimnak hívták, lelkesen szórakoztatta a gyerekeket, fogócskázott, bújócskázott velük, 1-2-3 Soleilt játszott (ha megfordul, mozdulatlannak kell maradni). Ákos először félt tőle, mert "szörnyként" kergette a gyerekeket, de aztán az apuka odajött hozzá barátkozni, és bevonta a játékba. Hálás voltam a férfinak, mert nem igazán voltam gyerekszórakoztató hangulatban, meg is állapítottam magamban, milyen jó érzéke van a gyerekekhez. Pedig elvileg én vagyok az animátor. Ákos alig akart eljönni a játszótérről.
Vince munkahelye a Dugommiernél van a 12 kerületben, pár utcányira a Charlie Hebdo szerkesztőségétől...

Holnap lesz hat éve, hogy kiköltöztem Franciaországba. »  Azóta még egy év eltelt.

Korábban szerettem volna írni, hogy mire a « Charlie Hebdos évfordulóhoz » érünk, már túl legyek 2-3 bejegyzésen. Megvannak a témák a fejemben, nagyjából a sorrend is. Mindegy, fontos lenne, hogy megtanuljak rugalmas lenni a blogolásban is. Nem vagyok én híres újságíró, akit ezért fizetnek... De ez az év első posztja, és az év elején ugyebár nem szabad « csúnyát » írni, nem szabad nyomasztó dolgokkal foglalkozni, sőt, ki kéne « pucolnom » a fejemből a rossz gondolatokat. Előtte meg karácsony volt, előtte meg szültem, úgy hogy a félig megírt posztok várják az « alkalmat », hogy kikerüljenek a világhálóra. Mert van egy olyan babonám, hogy amit az év elején csinálunk, azt fogjuk az egész évben is csinálni. Ha rögtön szorongással, vagy valami nagy « önleleplező panaszkodással » kezdem, akkor elég nehéz lesz ez a 2016-os év is, pedig jó lenne már egy kis enyhülés, 2015 sok szempontból túlterhelt volt. Ehhez képest lázzal indítottam az újévet, szülés után pár héttel komoly fájdalmaim vannak még, viszont már kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy nehezen tudjak regenerálódni. És tele van a fejem « alapvetően irracionális » félelmekkel.

Az utóbbi időben a kelleténél jóval többször kaptam meg azt, hogy a « probléma csak a fejemben létezik », a « hiba az én készülékemben van », « belül van a káosz, amit kivetítek a világra », legyen szó akár párkapcsolati problémákról, nehéz terhességről, a francia közoktatást vagy az egészségügyet ért kritikáimról, a « határozottan gettósodó » városunk hangulatáról, vagy európai feszültségekről, menekültválságól, terrorveszélyről. Egy idő után már kezdtem elhinni, hogy ez az egész tényleg csak a fejemben létezik, vagy legalábbis csak ott ilyen intenzív, tényleg csak az én irracionalitásom, illetve egy túl lihegett médiahiszti, amit én komolyan veszek, a « sajátosan működő agyam » mindezt felnagyítja. Velem van a gond. Meg azzal, amit érzek. Torzult a valóságom. Szorongó vagyok. És valóban. A végén már minden megkérdőjeleződött bennem, és « minden amit mondtam, az felhasználható lett ellenem », pontosabban az én rosszullétemet igazolta. Mert én túlzásba viszem. Ezt is. Mint a netezést vagy a csokievést. Túlaggódok mindent. Megváltoztam. Igen, tavaly ilyenkor « eltört » bennem valami, végletesen megváltozott a francia szociális problémákhoz, a saját lakókörnyezetemhez, az iszlámhoz való viszonyom, bár küzdöttem és küzdök ellene most is, hogy ez ne így legyen, nem szeretem én ezt, nem szeretek így érezni, így gondolkodni, nem ez az eredeti személyiségem. Én papíron nyitott és befogadó lennék, azóta is inkább csak « középen állni » próbálok, nem teljesen átesni a túlfélre, megpróbálva minden oldalról megközelíteni egy-egy témát, amelyek már szinte monomániásan a fejembe ragadtak. Igyekszem « visszahúzni » magam a reális oldalra, sőt, a humánus oldalra, ha úgy érzem, hogy túljutottam a saját magam által elfogadható határokon, akkor időnként elszégyellem magam a türelmetlenségemért, az empátiátlan bizalmatlanságomért, a gyanus tekinteteimért. És mondogatom én is magamban : « Ez túlzás, ez projekció, ez monománia ». Nem, a világ nem CSAK erről szól. Nem, még a te városod sem CSAK ilyen. És már lassan elhittem, hogy tényleg nem, és ez majd elmúlik, majd kevesebb lesz a gépfegyveres katona (akiket úgyis csak « kirakatból » állít oda a francia kormány), majd enyhül az « alerte vigipirate », enyhülnek a szigorú szabályok, a következő tanév végén majd lesz megint évzáró buli, kermesse Ákos ovijában. Majd fogunk másról is beszélni, tulajdonképp már most is csak én vagyok, aki folyton erről beszél, ezt elemzi, aki folyton a « fejkendős nőket számolja » az utcán, mintha ez jelentene valamit, mintha miattuk lennénk veszélyben. Mintha egyáltalán veszélyben lennénk. Már szinte úgy volt, hogy én is tudok végre lapozni, már nem ugrott bele rögtön a szemembe az újságárusnál a Charlie Hebdo, meg a közel-keleti terrorizmusról szóló riportok.
Aztán egy késő őszi péntek este megindult a csapat Saint Denisből...

« Mindez csak a fejemben létezik ». Bárcsak úgy lett volna. Az én fejemből ki lehet ezt szedni különböző meditációs technikákkal, terápiával. Bárcsak ne lett volna egy kicsit sem igazam (amúgy remélem nincs, mert elég sok szörnyűséget elképzeltem már). Bárcsak ne érezném magam időnként Cassandrának. Nem vagyok Cassandra ! Zsófia vagyok, ez görögül bölcset jelent. Hűnek kell lenni a nevemhez, bármilyen nehéz is.

Update : Végülis nem 7-én, hanem 9-én tudtam csak a blogra felrakni az írást.

2015. december 29., kedd

facebook

Nagyon feszít az írás, de nehezen realizálódik, ezerszer megszületik a fejemben a szöveg, mire leírnám, már elillan, más lesz belőle. Közben megszületett a kisfiam, a második, ilyenkor « mással kell foglalkozni », meg karácsony, akkor sem illik nehéz, nyomasztó dolgokról írni, és közben halványodik az emlék, a támadásé. Mondjuk eszembe jutott a napokban, hogy van most a franciáknál (sőt, külföldön is) minimum 130 család, akiknek nyomasztó a karácsony, akik még mindig nem értik, kinek és miért kellett ennyire belebarmolni az életükbe. De ha én ezen direkt agyalok, az már külön mazochizmus. Pedig írni szeretnék. És erről. A Boldog Karácsonyos köröket már mindenki lefutotta a neten és az életben is, hamarosan szilveszter és új év, új remények, új fogadalmak. Én még az FB-re nem írtam karácsonyi jókívánságot, úgy egyben, minden közeli és távoli ismrősömnek, rokonomnak, ahogy mostanában leegyszerűsítjük ezeket a köröket, az utóbbi években mindig két ünnep közé csúszott a dolog, azaz « Boldog Új Évet Mindenkinek » lesz belőle. A mostani, hamarosan véget érő év is furcsán kezdődött, 7-én már a terrorral. Az « első szerekesztőségi értekezleten ». Írok majd erről is, még nem múlt el, csak rárakódott sok-sok réteg, durvább dolgok, több halottal. A Charlie Hebdo elleni támadás volt az talán, ami kihozta belőlem az « íráskényszert » a facebookon, ahol egyébként előtte csak ugyanolyan felszínesen voltam jelen, mint mindenki más. Eleinte egyáltalán nem akartam ott lenni. Idegesített, amikor minden újság a Cukengerg srácot éljenezte a címlapján, aki « összehozta a világot », már 500millió (azóta biztos még több) felhasználó, a « világ legnépesebb országa » (WTF ?? - az hogy keresztbe kasul lájkolgatjuk meg osztogatjuk egymást, még nem jelenti, hogy mindenki mindenkit szeret, sőt, még azt sem, hogy tolerál, pláne azt nem, hogy egy ország lakói lennénk, egy alapvetően pénzügyi vállalkozásba miért kell « virtuális világbékét » vizionálni?), aztán film a történetéről, persze Oscar díjas, most akkor lopta az ötletet, vagy nem, azóta már apuka, biztos megosztogatja a kisbaba fotókat ő is, tőlem is várják majd, még egyenlőre ellenállok. És persze rögtön hallottam a rossz oldalairól is, hogy leendő munkáltatók nézik meg az FB oldaladat (ha nincs is ilyened, akkor nem létezel?), és számít, hogy milyen az aktivitásod, röhej, nehogy már ez alapján meg tudja valaki mondani, milyen munkaerő vagyok ! Mindenesetre a « fekvehányós » vicces képekkel vigyázni kell. És a gyerekfotókkal is, ki tudja, mire használják fel, tinédzser lányok vannak kitéve folyamatos virtuális zaklatásnak, stb. De ha « ésszel » használod, akkor segíthet, nem csak az x éves osztálytalálkozó szervezésében, hanem pl. magánbizniszben is. Nincs egyszerűbb kezdő marketing, mint az FB-n szétszórni a munkáidat. És egy idő után önmagát generálja a dolog, szinte kötelező lesz csatlakozni, mert aki lemarad, az kimarad, a bulikból is ugyanúgy, mint a munkalehetőségekből, meg a világ forgatagából. Bezzeg, aki ott van, az mindjárt mindent tud, és mindent véleményezhet is, mindenhez hozzászólhat, és profilkép átszinezéssel a világról alkotott véleményét is kinyilváníthatja.
Tehát egy idő után feladtam az elveimet, és csatlakoztam, 2012-ben. És eleinte « óvatoskodtam ». Ákosról nem nagyon raktam fel képet, az apja nem is örül, ha ilyesmit csinálok (ő továbbra is antifacebookos, nincs is fent), és próbáltam udvariasan visszajelőlni mindenkit, ha csak egy kicsit is gyanús volt, hogy ismerem. De érdekes, ahogy 100 éve nem látott emberek élete lesz megint fontos, vagy csak megnéznivaló, a velük való kommunikáció új irányokat vesz, jól esik, hogy lájkolta a túróssütimet (bár pont ilyesmit én sosem rakok fel, nagyon nem vagyok konyhatündér), nem is gondoltam, hogy jófej, általános iskolában azt hittem, utál. És persze van ebben nagy adag vetítés is. Hogy ki mit akar megmutatni magából, kinek akarja « bebizonyítani », hogy nagyszerű élete : Megnézem az ex oldalát, debéna az új nője, persze azért lájkolom a közös képüket, hagy örüljenek, meg nehogy azt higyje, hogy még bánt, hogy elment..és gyorsan felrakok magamról is egy ultrajólsminkelt sztárfotót. Én még egyedül, de már sorban állnak a lelkes rajongók. 232 lájk. A te új nőd ezt nehezen zsebelné be. Vagy : de nagy pofád volt gimiben, hogy le akartál nyomni mindig, aztán nézd, nekem kétszer annyi diplomám van, mint neked. Ne hidd el, majd beszkenellem mindet. Ja, neked meg gyerekeid vannak, de azt kevesebb meló volt összehozni, mint a diplomáimat. Az úgyis főleg az asszony munkája nálatok. Én meg minden nyáron másik exotikus szigetre megyek nyaralni, néz meg a fotóalbumomat. (Senki ne ismerjen magára ! A történetek a fantáziám szüleményei...)
Aztán a januári terrortámadás után Csárli lettem én is, bár nem a profilképemmel, és elkezdtem írni a témában. Akkor jöttek először a visszajelzések, hogy jókat írok. Ez azért motívál is, meg egy kicsit megszédít (persze továbbra is az van, hogy főleg terápiás célból írok). És a téma megragadt a fejemben, írtam több idei terrortámadás kapcsán is posztot, meg a nyári (magyarországi) migránskrízis kapcsán is (a krízis megvan még, csak Magyarországról « arrébb ment »), és végül most novemberben, sokkhatás alatt, annyi mindent szerettem volna kiírni magamból, de az FB-n belebotlottam olyan reakciókba, amire nem számítottam. Nekem természetes volt, hogy mindenki sokk alatt van és gyászol, vagy ha nem, akkor legalábbis békén hagyja azokat, akik gyászolnak. És igen, elfogadom, a « profilkép átszinezésben » van egy adag birkulás is, illetve nem spontán, saját ötlet, mert az FB ajánlja fel a lehetőséget, de azért nekem jól esett minden ismerős « átszinezése », lájkoltam őket. De nem írtam listát arról, hogy ki szinezett át és ki nem. Az viszont bántott, amikor az ismerőseim egy része elkezdte cikizni azokat, akik átszineztek. Miért nem lehet emellett szó nélkül elmenni ? Igen, az FB ilyen, mindenkinek van valami értékrendje, ami alapján posztol, aranyos, vagy épp megmentenivaló kiskutyákat, gyerekeit havonkénti fotósorozattal, menő autókat és jóseggű nőket, vagy a saját alkotásait, sikereit. Vagy politizál. Vagy térít. Én feltünően sok « fogyatékkal élő témát » osztogatok meg, van ennek háttere, de talán ez is terhes lehet néhány ismerősömnek. De egyszerűen át lehet görgetni egy híren, ami nem érdekel minket, arra való az egér. Vagy le lehet tiltani valakinek az idővonalát, vagy magát az illetőt is, ha nagyon fárasztó. Senkinek nem kötelező Párizsban vagy bárhol máshol meghalt embereket siratni, de röhögni a siratókon... És akkor jöttek az összehasonlítások, bezzeg az orosz gép, bezzeg Kenya (idén húsvét péntekjén egy kenyai egyetemi szálláson volt mészárlás, külön kiválogatták a terroristák a keresztény diákokat), bezzeg akármi. És ezt úgy mondják, mintha őket az akkor érdekelte volna. Én idén odafigyeltem a terrorra (más évben nem volt ez így, tehát én sem emlékeztem meg minden halottról), amit így google nélkül csak spontán fel tudok sorolni : Párizs, Tunézia, Dánia, Kuvait, Törökország, Libanon, a novemberi párizsi óta is volt Maliban meg az USÁban, versenyeztethetnénk a halottakat és a zászlókat naphosszat. Szomorú az, amikor mérlegre pakoljuk a hullákat, vagy egymás mellé rakva mérőszalaggal megmérjük, hogy megnézzük, melyiket kell jobban sajnálni. És előszedünk történelmi sérelmeket, mint Trianon, ez azért röhejes. Nem maga Trianon, az a magyar történelem egyik legsúlyosabb pillanata, de ne egyszerűsítsük már le ennyire a világot, hogy az idei párizsi terrortámadást megérdemelték azok, akik meghaltak, mert « ott volt Trianon ». Igen, az nekünk tragédia, de pl. a románoknak, szlovákoknak nem. Nekünk a saját verziónk a fontos, de « internacionálisan » nem csak a mi verziónk létezik. Talán a szíriai radikálisok ilyen jól ismerik a magyar történelmet ? És ennyire fontosnak tartják? Vagy azt gondolja valaki, hogy Párizsban metálkoncertre csak Clemenceau ükunokái járnak ? És amúgy azok, akik a lelőtt orosz gépet rakták a párizsi halottak mellé, mellesleg meg trianonoztak (szerintem simán van átfedés a két csoport között), azok miért nem kezdték el az oroszokra mondani, hogy « bezzeg '56 ». Ugyanaz a logika lenne mögötte, mint a trianonozás mögött. Ők most hirtelen az orosz halottakat jobban sajnálják. Mert azt kevésbé nyomta az orruk alá a Facebook ? Miközben voltak olyan helyek idén is, mint minden évben sajnos (pl. Nigéria, vagy Szíria), ahol egész évben folyamatosan gyilkolták az embereket. Lehetetlen mindenkit megsiratni, mindenkire megemlékezni. De sokaknak szelektív az emlékezete és az empátiája is.

Én április 4-én ezt írtam ki a facebook idővonalamra (megosztva egy hírt arról, hogy a pápa a kenyai áldozatokért imátkozik) :
« Megemlékeztek Kenyában is a Nagypéntekről. És nincs mit mondani. De lenne, csak nincs aki meghallgatja. Belecsúsztam már így is a rasszizmusba és az extrémizmusba egyesek szerint.
Itt most (éjszaka) harangoznak Choisy le Roiban, a házunk előtt lévő templomban. Sosem voltam gyakorló keresztény, eddig nem tudtam, hogy Nagyszombaton virrasztás van. Most lemennék virrasztani, de a gyerek alszik, és nincs itthon Vince. A templom egy ideje vitában áll a piacosokkal, mert vasárnap délelőtt teljesen körbekerítik az árusok. A legtöbbjük nem húsvétol most. Mert más a vallása. Bizony, vallási vita lett ebből is. Csoda, hogy Choisyba járnak még templomba, pedig igen, virágvasárnapon is sokan voltak megszentelni a barkát. Főleg feketék. Talán pont kenyaiak. »
Ezt a posztomat az ismerőseim közül négyen (!) lájkolták és egy hozzátartozóm szólt hozzá bíztatón. A többiek ugyanúgy elmentek mellette. Nem baj, csak x hónap múlva nem muszáj « bezzeg kenyázni ».

Június 29-én meg egy ilyen poszttal emlékeztem meg -többek között- az idei második véres tuéziai terrortámadásról :
« Egész nap agyaltam, hozzászóljak-e a témához, de megteszem:
A hétvégén két fő hír pörgött a neten és a francia médiában, az egyik, hogy Amerika rábólintott a melegházasságra (és nézve Amerika súlyát a nyugati világban, nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyugat rábólintott, kész, a kérdés eldőlt), a másik, hogy 38 gyanútlan és védtelen európai turistát lőtt agyon egy tunéziai strandon egy helyi srác, mert elhitte az internetes barátainak, hogy ez Isten akarata. És kapott hozzá fegyvert is. Kalasnyikovot, ami eredetileg orosz gyártmány. (A harmadik domináns hír a görög bankcsőd). A francia média inkább a tunéziai esettel van elfoglalva, mondtam is Vincének, hogy állítsuk át a rádiót a France Inforól, azaz ébresztője, én pedig már nem bírok tömeggyilkosságokra ébredni. Hónapok óta az iszlámista veszély alaptéma a francia rádióban. Ezen jól összevesztünk, szerinte én vagyok túl gyenge, a világot el kell tudni viselni.
Nem arról van szó, hogy most a két fő témát feltétlenül egymás mellé akarom állítani. Csak azon gondolkozok, hogy a világ nem egy irányba mozog, hanem több felé, de abból min. kettő egymásnak teljesen ellentétes. És hozzánk Tunézia közelebb van, mint Amerika. Ennek tükrében árnyaltabb az a hír is, hogy az isztambuli melegfelvonulást szétverte a rendőrség. Ez melegjogi szempontból szomorú, de voltak ott ellentüntetők is, lehet, hogy ők is kaptak könnygázt, és a török rendőrség csak egyensúlyi játékot játszott. A történethez hozzátartozik az is, hogy a legutóbbi török választáson a jelenlegi elnök iszlamista pártja háttérbe szorult, ami mindenképp jó hír. Viszont a mérsékeltek a melegfelvonulás hatására iszlamizálódhatnak, főleg úgy, hogy a felvonulást a ramadan böjti hónapra időzítették (akárcsak a terrortámadást). Amerika üzenete az egész világra eljut, de nem mindenhol egyformán értelmeződik.

A környéken, ahol én lakom, nem nagyon vannak kézenfogva sétáló meleg párok, sokan vannak viszont, akik ramadanoznak. Ilyenkor nappal böjt van, és elvileg a hitben való elmélyülés, este pedig buli, családi összejövetel. Még éjfélkor is gyerekzsivaj hallatszik a játszótérről. Ramadán szent hónapjában a muzulmánok szerint még a pokol kapui is zárva vannak. Elnézve a hétvégi terrorsorozatot (Tunézia, Kuvait) idén sajnos rosszul reteszelték be a kapukat... »

Mindezeket nem azért írom most le, hogy hőst csináljak magamból, mert én vagyok a Empátia Bajnoka, és sejtem, hogy vannak olyan facebookos ismerőseim, akik megbántódnak (ha olvassák). De ki akartam magamból írni ezt is, mert fájt, hogy « facebook-megosztás-versengéssé » vált emberek tragédiája. A FB-n valahol mindenki « birka », mindenki vetít, mindenki szerepet játszik, vagy legalábbis « karakteres értékrendet mutat ». Jó, ha ezt tudjuk egymásról, segít az empátiában, egymás elfogasásában is. Nekem ez a « profilkép-átszinezés-fikázás » kicsit olyan volt, mint ha valaki látna egy temetési menetet, és ott beszólna a gyászolóknak : « mit rinyáltok, én nem is ismertem a halottat, leszarom a gyászotokat, és bezzeg amikor az én nagyanyám meghalt, akkor egy szót sem szóltatok. Meg ti is csak jópofiból jöttök el erre a temetésre. »
Igen, van aki jópofiból jön. Meg azért, hogy a többiek lássák, hogy itt van. De van, aki aki tényleg gyászol, meg aki hirtelen nem tud jobb ötletet arra, hogy a megrendülését kinyilvánítsa. Ezt nyiltan cikizni érzéketlenség. Lehet, hogy azért gondolom így, mert "közeliek" az események számomra, de nem tudom kívül helyezni magamat én sem. Köszönöm a megértést.

2015. december 10., csütörtök

Tömegközlekedek

Nem ez a téma jött volna, hanem a facebook, arról akartam írni, hogy a nemzetközi események, vagy a profilkép átszinezése miért vált ki ellenállhatatlan reakció-kényszert sokakból, hogy miként módosul a világhoz fűződő viszonyunk virtuális manipulációra, és miért vagyok én is beleborulva ebbe, vajon miért ? És írnom kell, gyorsan, ki tudja mikor szülök, még van egy-két olyan felírt téma, ami elég súlyos ahhoz, hogy egy frissen szült anyuka ne foglalkozzon már vele. A világ közvéleménye szerint. Igen, értek olyan kritikák, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom már, koncentráljak a babára, készüljek a jövetelére, örüljek neki. Mert ez így megy, varázsütésre. Ha már megszületett, akkor mindenképp, akkor itt lesz a kezeim között, akkor már nem lesz más. De már most is gyakorlatilag mindene ki van fejlődve, csak még bent van, addig még én önmagam vagyok, utána ez a funkcióm megszűnik, remélhetőleg a szorongásaimmal együtt. (Én tudom, hogy nem így lesz sajnos, sőt, de legyünk irracionálisan optimisták.) Én akkor majd csak a Táplálék Adó és Gondoskodó leszek, egy jó darabig mindenképp. És ez így van jól, ez így természetes, akinek ezzel kapcsolatban furcsa érzései vannak, azzal valami nem stimmel. ( Én egy ilyen "nem stimmelő" anyuka vagyok egyébként, de ahogy egyre őszintébben beszélgetek hasonló helyzetben lévő nőkkel, sokkal többen "nem stimmelnek", mint azt a világ gondolná. Lehet, hogy a "nem stimmelők" az átlag, és az a különleges, aki nem ilyen? ) És zárjam el magam ettől, tévé, internet, rádió kikapcsol (bár V. ez gyakran elfelejti, és nekem kell álmomból felriadva kimenekülni a szobából, mert az ő ébresztője a FranceInfo, csak épp 9 hónaposan már nehéz felugrani és kirohanni), újságot sem olvasok, csak meditálok befelé, babával társalogva. Mondjuk van egy nagyobb gyerek is, őt el kéne vinni időnként atz óvódába, de most van segítségem, tehát azt is meg tudnám oldani, hogy ne menjek ki az utcára. És akkor nem látok, nem tapasztalok semmit. De én nem tudok lenyugodni, hétvégén is voltam a missziós karácsonyi vásáron, hátha el tudok adni néhány dolgot abból, amit hirtelen csináltam, hátha lesz pozitív visszajelzés, hátha vannak értékelhető dolgaim, persze, hogy vannak, csak ez a frusztráció ne lenne, meg most szerdán, tegnap, az intézetes Mikulás, már nem számított rám senki, én sem számítottam arra, hogy ott leszek. De sikerült eljutnom oda is, teljesítettem a « feladatot ». Miért is ? Hogy lássam Ákost a Mikulással, meg a barátaimat, meg az ismerősöket, a szülőket, még elköszönék, még nemtudommi.. És persze jó volt, és örültem, hogy ott voltam. De most megint írni akarok a blogra, és felrakom a facebookra, pedig már inkább csak számadatokat kéne kiraknom, ennyi centi, ennyi kiló, és bezsebelni a lájkokat. Én minden ismerősöm újszülött gyerekét lájkolom, olyan nincs, hogy nem lájkolunk kisbabát, nekik ez öröm, boldogság, de őszintén szólva én nem tudok két újszülöttet megkülönböztetni egymástól. És azt sem tudom mondani, hogy az enyém gyönyörűbb a többiekénél.
Fontos tehát a facebook, írok arról is majd. Elvileg 17-ére vagyok kiírva, de a francia számítások egy héttel többet adnak a magyarnál. Ákos « magyarosan » született, egy héttel előbb, a 40. héten, most is abban vagyok, a logika azt mondaná, szülök mindjárt, utána ki tudja, mennyire lesz időm írni, pedig mondanivalóm, az lenne. Itt maximum 4 napot várnak, tehát legkésőbb 21-én megindítják a szülést, azaz nem lesz Máté kisjézuska, pedig többen vicceltek ezzel. Előbb születik. Ő csak egy evangélista. Most már nincs több program, lehetőleg nem mozgok, csak itthon ülök és várok, bár nekem ez egy nehéz feladat. A ráhangolódás is. Viszont ha tényleg be akarom tartani azt, hogy « ne gondoljak ezekre a rossz dolgokra », akkor marad az otthon ülés. Mert már az ovi felé vezető úton is ott vannak a fejkendős nők, időnként ők vannak többen, persze nem számolom meg, nem is kéne ezzel foglalkoznom, észre se kéne vennem. Ők nem azonosak azokkal. Pas d'amalgame. És tudnom kéne, hogy a zaklatott környéken zaklatottak a busz utasai is, terrortámadástól függetlenül. Biztos előtte is ilyenek voltak, csak nem tünt fel.
Ahogy pénteken is, amikor mentem a gyógymasszőrhöz, fáj a hátam, Ákossal is fájt, de akkor még kaptam itthon is masszázst, akkor még izgalmas közös program volt V.-vel a babavárás. Most « kines »-hez megyek, a mi városunkban nem találtam olyat, aki fogadna, csak egyet, de az olyan bunkó volt, hogy nem kivántam meztelen háttal a keze alá feküdni. Aztán hosszas utánatelefonálás után találtam egy gyógytornászt, aki fogad, a szomszédos városban, ami még « olyanabb », mint a miénk, és három buszmegállónyira van. A neve Ali, ez nem számít, de talán mégis, nem tudom, három nappal a terrortámadás után voltam nála először. Nagyon kedves volt, felmelegítette a hátam, aztán megmasszírozta. Azóta rendületlenül járok, hetente kétszer, a nagy hasammal is, pedig van, hogy annyira tömött a busz, hogy még lehetőségem sincs helyet kérni. Így volt pénteken hazafelé is, amikor aztán két család összeverekedett (!), banális okokból, de igen nagy indulattal, egy síró kisbaba volt a kiinduló pont, de olyan tülekedés lett belőle, hogy az egyik babakocsi fogantyúja belenyomult a hasamba. Nem nagyon, de ijesztően, mert úgy éreztem, nem tudok kimenekülni a szituációból, ezért összegömbölyödve elkezdtem sikítani. Akkor észrevettek, a « terhes nőnek » szétnyílt a tömeg, még helyem is lett, de én csak sírtam, és megfogadtam, hogy nem buszozok többet. Még gyógymasszőrhöz sem. Inkább fájjon a hátam otthon. Mert ez a három megálló hosszú tud lenni. Mint két hete, amikor a buszmegállóban egy őrült fickó kezdte a mankójával ütlegelni az embereket, akkor is Alihoz mentem. Többen a földre teperték, én meg elbújtam a buszon, és onnan hívtam a rendőrséget. Mire el tudtam magyarázni a diszpécsernek, mi van, addigra a busz elindult, és meg is tette azt a három megállót. Addigra jutottunk odáig, hogy akkor küldenek ki rendőrt. (A helyi rendőrség 5 percre van a buszmegállótól). Nem akartam mondani a nőnek, hogy már valószínűleg elment a fickó, én csak attól féltem, hogy esetleg meglátta, hogy telefonálok, mintha lett volna egy hirtelen szemkontaktus mielőtt elindult a busz, és ha helyi lakos, legközelebb meglát, mondjuk Ákossal jövök haza az oviból, vagy csak simán a nagy hasam kínálkozik a mankónak. És belegondoltam abba, hogy ha ennek az embernek nem mankó lett volna a kezében, hanem mondjuk egy géppisztoly, mennyire lett volna hatékony a rendőri intézkedés. Nem volt megnyugtató az, hogy három megállónyi magyarázkodás kellett. Rákérdezett a nő arra is, hogy milyen életkorú, majd arra, hogy « fehér vagy fekete ». Zavart a kérdés, és hogy ott a buszon, mások füle hallatára válaszolnom kell. Fekete. Mert az volt, mint ahogy a pénteki verekedő családok is. Fontos ez ? Persze, hisz ez a személyleírás része. De hát van itt egy csomó olyan, aki nem... nyilván hogy van, az lenne a furcsa, ha mindig mindenki összeverekedne. Ekkor már bántam, hogy telefonáltam. Kimegy a rendőr a mankóval másokat ütlegelő, látszólag pszichésen zavart középkorú fekete férfira ? Amikor azt mondtam, hogy « látszólag pszichésen zavart », akkor a nő rámszólt, hogy a kérdéseire válaszoljak. Középkorú. Fekete. De vajon mit kell válaszolni, ha mondjuk magrebin (észak-afrikai arab)? Ezt a szót lehet használni ? És ők minek számítanak, fehérnek vagy feketének ?
Vasárnap is, amikor a Misszióba mentem, tömegközlekedtem, RER, majd metró átszállás, az 5-ös a Bastille és a République között, ahol januárban a hatalmas tömeg csárliként menetelt a terror ellen, és ahol pár hete a péntek esti bulizók közé megérkeztek páran géppisztollyal a kezükben, homályos ideológiákkal és anfetaminnal az agyukban. Most vasárnap csak a katonák, franciák, legalább 8 géppisztolyos szállt fel az 5-ös metróra, legalábbis annyit számoltam, mosolyogva utaznak az emberek között, fehérek, feketék, sőt ázsiaiak is, ők biztosítják most a bizonságérzetünket. Részeik ők a párizsi metró aktuális hangulatának, mint a nehéz életét elmesélő kéregető « eszüzé moá mádám é möszijő kö jö vu deranzs dan votr trazsé », vagy valami hasonló, meg a harmonikával/hegedűvel felszálló (általában románcigány) zenészek (« vóláréé óóó, kantaré óóóóó »). Ez utóbbi most nem volt, csak a kéregető, a katonák mellett. Nem adtak neki pénzt. A civilek sem. Az egyik katona elém állt, fejmagasságban 15 cm-re volt tőlem a géppisztolya. Sosem láttam még géppisztolyt ilyen közelről. Jól megnézegettem, találgattam, melyik része mire való. Amikor a fegyver csöve pont az egyik térdemre irányult, akkor pedig összehúztam a lábam. De így kényelmetlen volt, fogtam a hasamat is, ösztönösen. Aztán leszálltam.
Mint ahogy tegnap is, a Mikulás ünnepségre menet, a RER C-ről, megvártam, míg a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz érünk. Ha egyedül vagyok, lehet, hogy előbb szállok le, vagy átszállok egy másik vagonba, de Ákos és a szüleim kiséretében szégyelltem volna a kérést. Ők nyilván észre sem vettek semmit. Ákos a sinekkel, a vonatokkal és a szemaforokkal volt elfoglalva, hangosan (és magyarul) szórakoztatta a RER közönségét, a szüleim meg kiélvezték az unokájuk jelenlétét. Nekem pedig megakadt a szemem a pár üléssel hátrébb ülő srácon. V. többször mondta már nekem, hogy kellemetlenül bámulom az embereket, ebből majd még lesz problémám. A srácnak rövidre volt borotválva a haja, de nagy szakálla volt, hosszú leples ruhája, elég jellegzetes külső, állítólag ők a « szalafisták », bár nem biztos, hogy azért, mert öltözékében ennyire markánsan muzulmán, már automatikusan radikális is. Ráadásul az arcvonásai alapján nem tünt arabnak, « áttért » lenne, aki valamiért ilyen fiatalon úgy döntött, maga mögött hagyja a « túlcivilizált » nyugati életformát, és határozottan más irányba tér ? Már épp dühített a döntése, illetve az is, hogy ezen agyalok, -mi közöm nekem az ő döntéseihez-, amikor észrevettem, hogy magában motyog, azaz imátkozik, és a Szent Könyve az ölében van. Ez a fiatal srác itt imátkozik az RER-en hétköznap kora délután. Persze, miért ne tegye ? De aztán jött a rémisztő gondolat : mindjárt előveszi a géppisztolyt... Ugyanmár hülye vagy, miért venné elő ? Hagyd már békén, ne bámuld ! Mindjárt előveszi.. Hülye vagy, fejezd be ! Itt van anyám, apám, a kisfiam, meg a baba a hasamban.. szálljunk át a másik vagonba ! Dehogy szállunk, mit mondasz anyádéknak, hogy ott van egy « gyanusan muzulmán » fikcó ? Mikor érünk már a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz ? Még vagy két megálló. Ilyen lassan még sosem ment az RER. És akkor egy mentőötlet : imádkozok én is. Bár nem vagyok gyakorló hívő, de mégis, hátha az « ellenima » hatni fog. Mi mást tehetnék ? « Miatyánk... Legyen meg a Te akaratod !... Szabadíts meg a gonosztól. » Észrevétlenül kulcsoltam össze a kezem. Ákos csak nyomta a dumát a vonatokról, anyu beszélt hozzám, nem mondhatom azt neki, hogy most imátkozom, hagyjon, én ilyesmit nem szoktam, főleg nem RER-en, ezért meg kellett szakítanom a belső monológot, hol is tartottam, már vagy negyedszerre kezdem el, mindegy, hatni fog, mi megússzuk. Aztán megérkeztünk a Bibiliothéquehez, leszálltunk, a vonat ment tovább, a srác ült ott a Könyvével a kezében, és -mivel nem hallottam semmit a hírekben- ezért valószínűleg később leszállt ő is, amikor megérkezett a megállójához.

« Ne agyaljak már ezen . » Nem fogok. Otthon maradok. Majd a kórházba remélhetőleg kocsival megyünk.