ádventi koszorú 1.

Nehezen írok, fogadalmam ellenére nem írok annyit, amennyit kéne, inkább a facebookon idegesítem magam, meg a hétköznapi nyomasztásban telnek a napjaim, menekülök a hírek elől, illetve mégsem, mert azért minden reggel meg kell nézni, hogy éjszaka történt-e valami. Mert bizony most abban élünk, hogy nem tudjuk mi lesz, mennyire lesz, mikor lesz, folytatódik-e, durvább lesz-e, vagy csak elmúlik majd, telnek a hónapok, fokozatosan enyhül a nyomás, a szigor, aztán egyszer csak... nem, ne is beszéljünk erről ! Január 7-e óta annyi minden történt. És mégsem tudtuk ezt megúszni. Olyan jó lenne messziről látni ezt, csak a facebookon vitázni azon, kell-e, jó-e profilképet átszinezni, kit kell sajnálni, kinek a halála érint meg minket, versenyeztetni a hullákat (ettől is hülyét kaptam, írni fogok róla..). Már 6-7 témát felírtam magamnak, amiről írni akarok ide, a blogba, minél előbb, mert aztán nehogy az legyen, hogy mire megírom...nem, nincs folytatás most sem. Olyan jó lenne azt mondani, hogy ez nincs, kikapcsolom a netet, és már nem is létezik. És ha mégis ? Hogyan szervezzem meg a napomat, hetemet, ha nem tudom, mikor mehetek be a városba veszély nélkül ? Járnak-e a metrók, le van-e zárva minden, rohangászik-e még valami « igazságosztó » géppisztollyal a kezében, vagy már elkapták ? Vagy ilyen már nem is lesz egy darabig, hogy veszély nélkül ? És nem csak rólam szól az egész, az én személyes veszélyemről, hanem a kollektív traumáról. Most mondhatnám, hogy ilyen szempontból a « gettólét » megvéd, meg az is, ami ellen mostanában lázadtam, a kisgyerekes anyalét, ami miatt nem tudok bemenni a városba, beülni egy kávézóba, magamba szívni az éjszakai Párizs hangulatát, mint ahogy azt régen tettem. De erre meddig lehet építeni ? Mármint a gettólétre, az elzárkózásra ? A facebookra a támadás után beírtam Radnóti Miklós egy razglednicáját.

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.

Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Radnóti sem úszta meg sokáig, bármilyen szép is volt a pásztorlányka idillje.

Aki messzebbről nézi, mint én, annak ez már lassan elmúlik, visszacserélte az FB profilképét, és lassan uncsi lesz a téma a (nem francia) médiában. Én szerda este kaptam egy sms-t, miszerint három bevásárlóközpontban terveznek támadást, az egyik a mellettünk lévő városban van, mire odamentem zaklatott fejjel V.-hez, hogy én így nem tudok élni, költözzünk el az országból, ebbe beleőrülök, már bemondta a tévé, hogy kamu információ volt. Persze bennem is felmerült az, hogy terroristák csak nem küldözgetnek sms-t a lakosságnak, a rendőrség meg első körben azzal lenne elfoglalva egy ilyen információ után, hogy kiürítse az említett helyeket. De nehéz józannak maradni, ha meghallok egy szirénát, összerándul a gyomrom. Egy szintén Párizs környékén lakó barátnőm írta, hogy az ovijukba nem engedték be a szülőket, nem kisérhették be a gyerekeket, ezen én kiakadtam, ilyen döntéseket könnyen meghoz a (szerintem inhumán) francia közoktatás, de nyilván a gyerekeink védelmében mindent, egy szülő sem fog ezért panaszkodni. És sajnos volt rá példa, hogy gyerekekre támadtak (2012 Toulouse – zsidó iskola). Hogy nálunk mi van az oviban, azt nem tudom, Ákos csúnyán lebetegedett még vasárnap este, azóta ingadozik a láza, de sokszor felmegy, és nem tudjuk levinni, a gyógyszer allergiái miatt szinte nincs olyan lázcsillapító, amit használhatnánk. Kedden már a kórházi ügyeleten kötöttünk ki. Én meg itt a lassan 9. hónapos hasammal, próbálom összeszedni magam, lelkileg, testileg, éjszaka sem alszunk jól a gyerek betegsége miatt, sokmindent lemondok, ahova mennem kellett volna, illetve lemondják maguktól a terrortámadás miatt, pl. szerdán nem volt gyerekfoglalkozás az Intézetben, ez most Ákos betegsége miatt kényelmesebb is volt így. Elvileg csütörtökig még gyülekezési tilalom van. Aztán reméljük, majd könnyebb lesz, majd « elmúlik », csak azoknak nem, akinek meghalt valakijük, vagy akik súlyosan sérültek. Amikor kedden vagy 5 órát vártunk a kórház gyerek-ügyeletén, belegondoltam, milyenek lehettek a párizsi kórházak péntek éjszaka ? Háromszáz-akármennyi sérülttel telítve. Másnap körbement az infó, hogy hol lehet vért adni a városban, mert szükség van rá. És igen, tudom, sokan azt mondják nekem minderre, hogy most foglalkozzak a jövendő babával, meg a beteg fiammal, a családommal, örüljek, hogy élek, ne « pörögjem túl ». Hogyan lehet ezt NEM túlpörögni ? Oké, értem, kikapcsol tévé, rádió, internet (V. minden reggel a hírekre ébred, én már hónapok óta kérem, hogy ezt ne tegye), a buszon is tegnap, amikor mentem a gyógytornászhoz (nagyon fáj a hátam a terhességtől), ha a jobb ablakon nézek ki, nem látom a géppisztolyos katonákat, még jó, hogy két oldalon van ablak, meg különben is, a katonák megvédenek minket. A zsidó iskola körül kószáltak, 10 hónapja örzik azt az épületet (szembe vele katolikus magániskola), az EGYETLEN őrizendő épület a környékünkön (illetve van még egy zsinagóga is), egy olyan utcában van egyébként, ahol naponta ha 5 ember elmegy, akkor sokat mondok. Én gyakran jártam arra, mert két (állami) iskola is, ahol animátorként dolgozom, azon a környéken van, és a kettő közötti útvonal lerövidítéseként átmentem azon a « kihalt » utcán. Egy idő után már hozzászoktam a fegyveresek látványához, sőt köszöntem nekik, visszaköszöntek. A közeli tornateremben van a bázisuk, találkoztunk velük, amikor « játékszalont » tartott ott az önkormányzat, meg amikor Ákost megpróbáltam beiratni gyerek gimnasztikára, 10 perccel később érkeztünk a kelleténél, legalábbis az edző azt mondta, akkor töltötte ki az utolsó 4 éveseknek való jelentkezési lapot. Ákos bánatos volt, szeretett volna tornázni járni, másnap is megkérdezte, hogy elmegyünk-e újra? Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy nem csak aznap csúsztunk le a programról, hanem egész évre. A katonák a tornaterem egy kis öltözőjében pihentek, bizonyára az önkormányzat bocsájtotta  rendelkezésükre  a helyiséget. Csak néha szorult el a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy óvódás korú zsidó gyerekeket kisérgetnek a parkba, -egyszer láttam, mentek a gyerekek jelmezbe öltözve karneválozni, katonai kisérettel,- ez valahogy nagyon rossz történelmi elmékeket ídéz. Amikor először felfedeztem azt az iskolát, csodálkoztam is, hogy él még a környéken annyi zsidó, amennyi egy iskolányi gyerekkel rendelkezik. Élnek igen, méghozzá eléggé tradicionális, vallásos zsidók az « alsó középosztályból ». Ők még itt vannak. Ha majd elegük lesz a géppisztolyos katonákból, megtehetik, hogy elmenjenek egy másik országba, ahol szintén géppisztolyos katonákkal lesznek körülvéve, de egy kicsit nagyobb múltú terrorvédelemmel és ezáltal hatékonyabb biztonsággal (azt mondják, jelenleg olyan morbid időket élünk, hogy Izrael biztonságosabbnak számít, mint az európai nagyvárosok).

Eddig még nem is voltam a városban (Párizs), holnap muszáj lesz, nem úszom meg. Hacsak.. nincs hacsak. Ugyanis múlt vasárnapra terveztünk egy programot a Misszióba, sokan jelentkeztek, örültem, készültem rá, aztán le kellett persze mondani, mint mindent (ráadásul a Misszió a République tér közelében van), erről akartam most elvileg írni, az elmaradt, de reményeink szerint most vasárnap majd bepótolt ádventi koszorú készítésről, amihez holnap akarjuk megvenni az alapanyagokat, de már olyan sokmindent írtam másról, hogy túl hosszú lenne a poszt, ha ezt is kifejteném. Majd a következőben.