ádventi koszorú 2. (ha lenne egy varázspálcám...)

Végre eljutottam odáig, hogy folytassam az előzőt.

Napok óta csak fejben írom megint a blogot, már hatalmasra dagadt ez a poszt, pedig el sem kezdtem még gyakorlatban írni. Közben megvolt a kézműves foglalkozás is, meg szerdán voltam az Intézetben, gyerek-foglalkozást tartani (a néptánc nem lesz már idén a terrortámadás miatt), és a szülészeten is voltam felülvizsgálaton, ahol jól ki is borultam, de erről itt most nem írok... Pörgök mindennap a neten, és örülök, ha akadnak olvasóim, valamiért fontos ez is, pedig elvileg terápiából írnék. Ha épp nem az facebookon dühöngenék, vagy mások blogján feszülnék. Belesétáltam megint egy csapdába, pedig TUDTAM, sejtettem mi lesz, hogy van, akinek fontosabb a « különállás », mint az empátia, látszott ez a FB-n is, van aki átszinez profilképet, és van, aki ezt nem bírja ki megjegyzés nélkül. Bizonyára nem látom én ezt most kívülről, de már a téma felvetése is nyomaszt, ha valakit nem érint, miért nem lehet elmenni mellette ? Meg most hirtelen mindenkinek megnyilvánulási kényszere van, mindenki iszlám- és Közel-Kelet szakértővé lépett elő, meg biztonsági szakértővé, meg francia szociológussá, vagy a facebook megnyilvánulásokon fanyalog. Én meg ezen morgok, feszülök, valószínűleg én is igazságtalan vagyok, meg is bántok másokat hirtelenkedve. Vagy igazam van ? Mondjuk nem tudom, miért kell nekem személyiségzavaros nicknév alatt személyiségzavaros kommentek hosszú sorát gyártani évek óta. Mit és kinek akarok bebizonyítani ? Ez a kérdés amúgy felmerül a blogírásom közben is, sőt, még az ádventi koszorú-készítés szervezése közben is. Kinek és mit akarok folyton bebizonyítani ?

A múlt pénteken gyomorgörcsöm volt este, akkor még csak egy hét telt el a valóban szörnyűvé sikerült péntek 13-a óta (fel sem fogtam még a dátumot, mint egy hülye horrorfilm), aztán tegnap megint péntek este, buliidő a szombat estével együtt, ha nem történik semmi az éjjel, akkor megúsztuk. Nem történt, nem ébredtünk szörnyű hírre sem szombat, sem vasárnap reggel (még hétfőn sem, pedig vasárnapra újabb terrort jósoltak, tele volt vele a net, Brüsszelben is teljes készültség volt), és a tegnap estét is megúsztuk. Ezeken az éjszakákon nekem muszáj hajnalban felkelnem, és a nappaliban megnéznem V. gépén frissítették-e a « párizsi terrort » azóta a magyar hírportálokon, ha hajnali kettőig semmi, akkor lehet tovább aludni. Másnap reggel aztán net bekapcsol megint, bár erre V. már ugrik, akkor megvárom, hogy felkeljenek ők is, és elkezdjék nézni a délelőtti meséket, együtt a két srác. Ha a mesék közben nincs különhír, nem fut semmilyen « rendkívüli információ » a képernyő alján, akkor nyugis volt az éjjel. Vajon meddig fog ez tartani, hány ilyen hétvégém lesz még ? Amúgy is rosszul alszom, a hasam is megy, a fülem is be van gyulladva egy ideje. Egy jó barátnőm szerint azért fáj a fülem, mert « nem bírom hallani már » ezt a feszültséget, fenyegetettséget, amiben most Európa él, és inkább nem kéne neteznem. Nem kéne, de akkor hogyan írjam a blogot ?

Azon a bizonyos péntek este is véletlenül, már az ágyból, fél füllel hallottam meg, hogy V. a szüleinek telefonál, hol vannak, voltak-e a városban, hallottam a « lövöldözés » szót, de aztán nem nagyon akarta elmondani nekem mi történt, tudta, hogy milyen érzékeny vagyok, és január óta « mániákus » a témában. Kérdeztem, van-e halott, azt mondta, legalább 40. Már ez is önmagában felfoghatatlan volt, a januári támadás 17 halottja volt eddig a francia rekord. V. azt akarta aludjak, hogy « kényszerítsem » magam az alvásra, maradjak legalább az ágyban, nem ment, mire hajnalban kinyitottam a gépét a szalonban, már 120 halott volt. Akkor beültem egy kád forró vízbe egy Radnóti kötettel. Onnan jött a vers ötlete. Azon éjszaka órákig csak az agyalás ment : miért teszed ezt velünk Istenem ? Majd egy érzés, egy « menekülési útvonal », hogy ez nincs is, nem történt meg, valami rossz álom lehet, hülye péntek tizenharmadikai poén, én ezt most « ki akarom törölni », delete, mint a régi filmeket, megvágom a szalagot, kivágom ezt a szar jelenetet, és a két végét összeragasztom. Tehát ez nincs, nem történt meg. Átírom, valahogy így :

A koncerten jó volt a hangulat, a zenekar vagy 10 számot játszott, meg még három ráadást (sosem hallottam róluk, bár maradtam volna ebben a tudatlanságban..), majd megnézik a párizsi éjszakát talán, felcsípnek rajongókat, kaliforniai metálbanda, ha először voltak itt, Párizsban, biztos tele voltak sztereotip elképzelésekkel. Az amerikaiak, ha semmit nem tudnak Európáról, Párizsról biztos hallottak legalább, itt is van Eiffel torony és nagyobb, mint Las Vegasban. Aztán folytatják pár nap múlva a turnét, Budapesten is játszottak volna. A közönség meg hazamegy, huszonéves fiatalok, vagy elindulnak kocsmát, bulihelyet keresni még a városban, péntek este van, miért is ne ? És azon agyalnak, volt-e annyira jó a koncert, mint várták. Sokat jártam én is rockkoncertekre. Ha nagyobb a társaság, a végén össze kell várni a népet, X még pisil, vagy sört vesz, a ruhatárban bazi hosszú a sor, Y felszedett egy csajt, de elég részeg, szerintem nem fogja megadni a telefonszámát, vagy ha igen, holnap nem fog emlékezni arra, kinek adta meg és miért. A koncertjegyet elrakjuk az archívumba, nekem is volt ilyen kis füzetem, amibe beragasztgattam egy időben a jegyeket. Hogy tudjam később, milyen bandákat láttam élőben. És megkeresik az éjszakai buszt, vagy reggelig kószálnak a városban, szombaton aztán egész nap pihi, még ha az anyjuk megjegyzést is tesz « aki legény éjjel, legyen legény nappal is », vasárnap aztán már használhatóak, lehet készülni a hétfőre. Hazamegy a rockújságíró is akit a felesége keresett a neten a támadás után, megírja, hogy milyen jó volt a buli, vagy szarabb volt, mint gondolta, az új lemez gyengébb lesz, mint az előző, ez a banda is öregszik. Hazamegy az angol srác is, aki a zenekar pólóit árulta az előtérben, a biztonságiak is kiveszik a füldugót a fülükből és hazamennek, az egyiknek magyar felesége van, a lemeztársaság emberei is, köztük egy nő, otthon várja egy 16 hónapos gyermek, igen, még ő is jár rockkoncertre, anyaként, miért ne tenné ? Ne legyünk már ilyen konzervatívak, miért ne mehetne egy fiatal anya metálkoncertre ? Főleg úgy, hogy egy lemeztársaságnál dolgozik, a bulizás a munkája része. Szerencsés ember. Márminthogy, annyira mégsem... Az ő férje írt aztán levelet a terroristáknak, ez is körbement a neten. Hazamegy a fiatal szerelmespár is, néhány hónapja költöztek fel Párizsba, ajándékba kapták a koncertjegyet. A neten keringő fotójukon egymást ölelik boldogan. Hazamegy a dél-afrikai lány is ,ő tényleg hazament, miután órákig feküdt mások vérében, és ismeretlen marad, mint előtte volt, nem fut körbe a világhálón a rémtörténete. És hazamennek a kávézók, bárok vendégei a 10.-11. kerületből. A teraszt több kerületben éjfélkor zárni kell, gondoljunk az ottlakókra is. Hideg van, a teraszt fűteni kell, ez sok pénz, de péntek este sokan vannak, és pl. a dohányosoknak muszáj a teraszon lenni. A vendégek fizetnek, majd taxit fognak, a pincérek behordják a székeket, asztalokat. A társaság egy része spicces, elmegyünk még valahova ? Itt is ez a kérdés. Péntek este van, és a világ egyik « legtöbbet emlegetett » nagyvárosában vagyunk. De egyszer hazajut mindenki, lehet hogy csak szombat hajnalban. A szép tunéziai lány is, Houda, aki a 34. születésnapját ünnepelte, a nővére csak azért jött Párizsba, hogy részt vegyen a bulin. Meghaltak mind a ketten, meg vagy még tizenöten a társaságból. Sok barátja volt Houdának. Vajon kihozták már a tortát ? Elénekelték a Joyeux Anniversairet ? Vajon ivott Houda alkoholt, vagy csak egy kis pezsgőt, ha már szülinapja van ? Kivételesen ? Csinos, modern lány volt, nem nézett ki 34-nek. Nem fekete lepelben járt, mint a Saint Denis-i nők. Párizsiasan élte az életét, úgy is halt meg. Kevés tunéziait ismerek itt magam körül, de egyik sem jár fekete lepelben. Máshogy néznek ki, mint az algériaiak, világosabb a bőrük, finomabbak az arcvonásaik, és valahogy « európaiabban » élnek. Persze mit tudom én, csak a környéken élők alapján sztereotipizálok. Nem szép ez részemről az algériaiakkal szemben.. Houda szombaton sokáig alszik még, majd megnézegeti az ajándékait, mégegyszer megköszöni mindenkinek cseten, aki eljött, fogadja a jókivánságokat, FB-n mindenkit lájkol, aki boldog szülinapot kíván neki, pedig tudja, hogy ez kicsit hamis, a facebook jelzi a szülinapot, egy csomó embernek amúgy eszébe sem jutott volna. Mindegy, így is sok vendége volt.

És megy tovább az élet.

A Saint-Denis banda is, elmennek inkább törökországi menekülttáborokba szíriai menekülteket gondozni, betegeket ápolni, gyerekeket felvidítani, ételt-italt-ruhát-gyógyszert osztani. Mert lehet ám így is közelíteni Isten felé, tisztességgel végigcsinálni egy életet, napi 5x-i imával, böjttel, zarándoklattal, jótékonykodással. Bár kétségkívül bonyolultabb, mint géppisztollyal lövöldözni védtelen és gyanútlan civilekre, főleg ha így is garantálják nekik a mennyországot. Tévednek, de ez már nem az én problémám...

Ha lenne egy varázspálcám, akkor így alakítanám át a legutóbbi péntek 13-át és a következő szombatot és a vasárnapot és a többi napot, akkor most ismeretlenek lennének ezek az arcok, nevek, élettörténetek, nem keringenének itt a neten, az áldozatoké és a gyilkosoké is, egyetemisták, designerek, « nagy jövő előtt álló fiatalok », és a Saint Denis-iek, a nehéz gyerekkorukkal, akkor most Francois Holland nem lenne a legfogadottabb államfő, aki Putyintól Obamáig szalad és vissza, akkor szombaton (még két hete) elmentünk volna bevásárolni az ádventi koszorú készítésre a többi szervezővel, akkor még nem nyittatták volna ki minden bevásárlóközpontban, és külön minden boltban a táskánkat, és a kabátunkat (mint tették a következő héten, amikor végre eljutottunk vásárolni, sőt később a szülészeten is, - egy darabig most így fogunk élni), akkor még jött volna vasárnap az összes jelentkező, vagy 26 család, akkor a következő hétvégén, azaz az előzőn (amikor végülis meg tudtuk tartani a foglalkozást), el tudtam volna menni anyósomékhoz köszönteni őt a születésnapján V.-vel és Ákossal, nem lett volna ebből külön családi konfliktusforrás.

Akkor most nem lenne szükségállapot. (Azóta szavazott a parlament, még három hónapra meghosszabították.)

De nincs varázspálcám, és ez nem így történt.

A koszorú készítést tehát megtartottuk a Misszióban egy héttel később a tervezettnél, bennem volt egy nagy adag dac, hogy azért is. Izgultam persze, nem csak a terrorveszély miatt, 2009 óta szervezem ezt a programot, eredetileg egy itteni barátnőm találta ki, aki már elköltözött Párizsból, eddig mindig izgultam, hogy jól sikerüljön. Kicsit túl is izgulom, pedig minden évben megfogadom, hogy jövőre lazább leszek. Megintcsak a már említett bizonyítási kényszer. Idén viszonylag későn is kezdtük el hirdetni, legalábbis nekem ez volt az érzésem, tavaly nehezen jöttek össze a jelentkezők. Ehhez képest idén gyorsan gyűlt a nép, meg is ijedtem egy kicsit, 9 hónapos terhesen ilyen komoly szervezést bevállalok, az én email-címemre jönnek a jelentkezők, az én nevem alatt fut a program, ez felelősség, meg kell mutatnom, mit tudok, eredetileg rajztanár vagyok, ugye, MUSZÁJ elmennem a lányokkal vásárolni, mert én már ismerem a dekor boltokat a városban, mit hol érdemes, nekem már van x év tapasztalatom... nyilván ezt is eltúloztam. Volt is belőle konfliktusom V.-vel, főleg, amikor az (eredeti dátum) előtt pár nappal a szülészetre mentem, mert annyira görcsöltem. Végülis akkor nem volt gond, meglett volna simán a program, de jött a terrortámadás, pár napig azt sem tudtuk mi lesz. Aztán vagy 5-6 köremailben megbeszéltük, hogy ki jönne mégis, végül a következő vasárnapon ( a legutóbbin) ott volt az eredeti jelentkezők több, mint a fele. A program előtti szombaton bevásároltunk, nem tudtunk mindent megvenni, pedig négy boltban voltunk, én izgultam azon is, hogy nem futunk-e ki a büdzséből, meg idén is csak hungarocell koszorúkat tudtunk venni, amit be kell vonni merített papírral, vagy legalábbis én ehhez ragaszkodom, úgy hogy hazacipeltem a 20 koszorút papírostúl, tömegközlekedésen, 9. hónapos hassal, esőben, szélben, majd szedtem még tobozokat, terméseket a parkban (hajolgattam!), mert féltem, hogy nem lesz elég dekoráció a koszorúkra. Ezeket aztán otthon kimostam, megszárítottam, és lefújtam aranyra/ezüstre. És bevontam a 20 koszorút. Hajnalig dolgoztam. V. és Ákos az anyósoméknál, ahol vártak volna engem is, de « nekem a koszorúzás fontosabb ». Másnap olyan fáradt voltam, hogy megint nem tudtam a misére menni, pedig minden évben megfogadom, hogy megyek, V.-ék hazajöttek délelőtt, de még azon is vitázni kellett, hogy eljönnek-e velem. Ákost mindenképp vinni szerettem volna, mert eddig minden évben vittem, még babaként is, és tavaly már volt annyira nagy, hogy beszállhatott volna a koszorú készítésbe, el is kezdett egy koszorú alapot dekorálni, de én kivettem a kezéből, mert kellett egy váratlan jelentkezőnek. Aztán lelkifurdalásom volt, hogy miért is nem hagytam a fiamat dolgozni. Minden évben annyira rápörgök, hogy mindenkinek jó legyen, közben « elhanyagolom » a családomat. Most idén megfogadtam, hogy nem így lesz, együtt fogok velük koszorúzni. Ez nagyrészt sikerült is, bár idén is nagyon pörögtem állapotom ellenében is. Végül eljött V. is, -a sok cucc miatt a kocsira is szükség volt,- és szerintem jól érezte magát. Jól sikerült a program, szép koszorúk készültek, sokan hoztak zöldet is, új emberekkel is találkoztam, és személyes barátaim is eljöttek, hoztak Ákosnak ajándékot, meg a leendő kisbabának ruhákat. És a pénz is bejött, sőt egy kicsit pozitívban voltunk, azt oda tudtuk adni a Missziónak. És kibírtam. És végigcsináltam. És minden nehézség ellenére, azért is. Kicsit patetikusan úgy éreztem, az élet győzött a halál felett. Nekünk AKKOR IS lesz karácsonyunk, meg adventi koszorúnk. Mi élünk, programot szervezünk. Folytatódik minden, bepótoljuk, ami elmaradt. A halottakat megsiratjuk, eltemetjük, ez fáj, de az élet megy tovább. Csak abban a kórházban, ahol én szülök majd hamarosan, naponta 8 baba születik, és van 16 szülészet Párizsban. Kinyitnak újból a bárok, kávézók, még koncertek is lesznek. És a République téren tovább fognak zenélni az utcai zenészek, és gördeszkáznak a fiatalok.

Ti meg mentek a történelem szemétdombjára.

De jövőre tényleg nem kéne ezt ennyire túlpörögnöm. Jövőre minden más lesz. Két gyerekem lesz. Lehet, hogy már nem is fogunk itt élni. És remélhetőleg nem lesz szükségállapot.

Hazafelé aztán ott köröztünk a République tér körül, a Canale Saint Martin elején. Ismerem ezt a környéket, itt dolgoztam két évig bébiszitterként, sokat sétáltam itt a gyerekekkel. Most gyertyák, virágcsokrok, fiatalemberek fotói mindenütt. Szívbemarkoló volt. Ültünk a dugóban, V. már ingerült volt, hogy mikor érünk haza, vele erről nem lehetett beszélni. Azóta se nagyon. Szerinte az a legjobb védekezés, ha éljük tovább az életünket, és nekem is túl kéne lépnem az egészen, mint a többi embernek. Csak azt nem érti meg, hogy én nem vagyok « többi ember ». Én én vagyok. Minden este gyertyát gyújtanék, aztán elfelejtem. Mindennap írnám a blogot, aztán nem írom. Most meg csak írom, írom ezt a posztot, sosem lesz vége, örülök, ha van, valaki végigolvassa...

Íme az idei koszorúnk, közös munka, Ákos is aktívan részt vett a készítésében. (Ezt rajztanári önérzetem miatt muszáj megjegyezni, mert az én régebbi koszorúim ennél azért letisztultabbak voltak.)