Tömegközlekedek

Nem ez a téma jött volna, hanem a facebook, arról akartam írni, hogy a nemzetközi események, vagy a profilkép átszinezése miért vált ki ellenállhatatlan reakció-kényszert sokakból, hogy miként módosul a világhoz fűződő viszonyunk virtuális manipulációra, és miért vagyok én is beleborulva ebbe, vajon miért ? És írnom kell, gyorsan, ki tudja mikor szülök, még van egy-két olyan felírt téma, ami elég súlyos ahhoz, hogy egy frissen szült anyuka ne foglalkozzon már vele. A világ közvéleménye szerint. Igen, értek olyan kritikák, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom már, koncentráljak a babára, készüljek a jövetelére, örüljek neki. Mert ez így megy, varázsütésre. Ha már megszületett, akkor mindenképp, akkor itt lesz a kezeim között, akkor már nem lesz más. De már most is gyakorlatilag mindene ki van fejlődve, csak még bent van, addig még én önmagam vagyok, utána ez a funkcióm megszűnik, remélhetőleg a szorongásaimmal együtt. (Én tudom, hogy nem így lesz sajnos, sőt, de legyünk irracionálisan optimisták.) Én akkor majd csak a Táplálék Adó és Gondoskodó leszek, egy jó darabig mindenképp. És ez így van jól, ez így természetes, akinek ezzel kapcsolatban furcsa érzései vannak, azzal valami nem stimmel. ( Én egy ilyen "nem stimmelő" anyuka vagyok egyébként, de ahogy egyre őszintébben beszélgetek hasonló helyzetben lévő nőkkel, sokkal többen "nem stimmelnek", mint azt a világ gondolná. Lehet, hogy a "nem stimmelők" az átlag, és az a különleges, aki nem ilyen? ) És zárjam el magam ettől, tévé, internet, rádió kikapcsol (bár V. ez gyakran elfelejti, és nekem kell álmomból felriadva kimenekülni a szobából, mert az ő ébresztője a FranceInfo, csak épp 9 hónaposan már nehéz felugrani és kirohanni), újságot sem olvasok, csak meditálok befelé, babával társalogva. Mondjuk van egy nagyobb gyerek is, őt el kéne vinni időnként atz óvódába, de most van segítségem, tehát azt is meg tudnám oldani, hogy ne menjek ki az utcára. És akkor nem látok, nem tapasztalok semmit. De én nem tudok lenyugodni, hétvégén is voltam a missziós karácsonyi vásáron, hátha el tudok adni néhány dolgot abból, amit hirtelen csináltam, hátha lesz pozitív visszajelzés, hátha vannak értékelhető dolgaim, persze, hogy vannak, csak ez a frusztráció ne lenne, meg most szerdán, tegnap, az intézetes Mikulás, már nem számított rám senki, én sem számítottam arra, hogy ott leszek. De sikerült eljutnom oda is, teljesítettem a « feladatot ». Miért is ? Hogy lássam Ákost a Mikulással, meg a barátaimat, meg az ismerősöket, a szülőket, még elköszönék, még nemtudommi.. És persze jó volt, és örültem, hogy ott voltam. De most megint írni akarok a blogra, és felrakom a facebookra, pedig már inkább csak számadatokat kéne kiraknom, ennyi centi, ennyi kiló, és bezsebelni a lájkokat. Én minden ismerősöm újszülött gyerekét lájkolom, olyan nincs, hogy nem lájkolunk kisbabát, nekik ez öröm, boldogság, de őszintén szólva én nem tudok két újszülöttet megkülönböztetni egymástól. És azt sem tudom mondani, hogy az enyém gyönyörűbb a többiekénél.

Fontos tehát a facebook, írok arról is majd. Elvileg 17-ére vagyok kiírva, de a francia számítások egy héttel többet adnak a magyarnál. Ákos « magyarosan » született, egy héttel előbb, a 40. héten, most is abban vagyok, a logika azt mondaná, szülök mindjárt, utána ki tudja, mennyire lesz időm írni, pedig mondanivalóm, az lenne. Itt maximum 4 napot várnak, tehát legkésőbb 21-én megindítják a szülést, azaz nem lesz Máté kisjézuska, pedig többen vicceltek ezzel. Előbb születik. Ő csak egy evangélista. Most már nincs több program, lehetőleg nem mozgok, csak itthon ülök és várok, bár nekem ez egy nehéz feladat. A ráhangolódás is. Viszont ha tényleg be akarom tartani azt, hogy « ne gondoljak ezekre a rossz dolgokra », akkor marad az otthon ülés. Mert már az ovi felé vezető úton is ott vannak a fejkendős nők, időnként ők vannak többen, persze nem számolom meg, nem is kéne ezzel foglalkoznom, észre se kéne vennem. Ők nem azonosak azokkal. Pas d'amalgame. És tudnom kéne, hogy a zaklatott környéken zaklatottak a busz utasai is, terrortámadástól függetlenül. Biztos előtte is ilyenek voltak, csak nem tünt fel.

Ahogy pénteken is, amikor mentem a gyógymasszőrhöz, fáj a hátam, Ákossal is fájt, de akkor még kaptam itthon is masszázst, akkor még izgalmas közös program volt V.-vel a babavárás. Most « kines »-hez megyek, a mi városunkban nem találtam olyat, aki fogadna, csak egyet, de az olyan bunkó volt, hogy nem kivántam meztelen háttal a keze alá feküdni. Aztán hosszas utánatelefonálás után találtam egy gyógytornászt, aki fogad, a szomszédos városban, ami még « olyanabb », mint a miénk, és három buszmegállónyira van. A neve Ali, ez nem számít, de talán mégis, nem tudom, három nappal a terrortámadás után voltam nála először. Nagyon kedves volt, felmelegítette a hátam, aztán megmasszírozta. Azóta rendületlenül járok, hetente kétszer, a nagy hasammal is, pedig van, hogy annyira tömött a busz, hogy még lehetőségem sincs helyet kérni. Így volt pénteken hazafelé is, amikor aztán két család összeverekedett (!), banális okokból, de igen nagy indulattal, egy síró kisbaba volt a kiinduló pont, de olyan tülekedés lett belőle, hogy az egyik babakocsi fogantyúja belenyomult a hasamba. Nem nagyon, de ijesztően, mert úgy éreztem, nem tudok kimenekülni a szituációból, ezért összegömbölyödve elkezdtem sikítani. Akkor észrevettek, a « terhes nőnek » szétnyílt a tömeg, még helyem is lett, de én csak sírtam, és megfogadtam, hogy nem buszozok többet. Még gyógymasszőrhöz sem. Inkább fájjon a hátam otthon. Mert ez a három megálló hosszú tud lenni. Mint két hete, amikor a buszmegállóban egy őrült fickó kezdte a mankójával ütlegelni az embereket, akkor is Alihoz mentem. Többen a földre teperték, én meg elbújtam a buszon, és onnan hívtam a rendőrséget. Mire el tudtam magyarázni a diszpécsernek, mi van, addigra a busz elindult, és meg is tette azt a három megállót. Addigra jutottunk odáig, hogy akkor küldenek ki rendőrt. (A helyi rendőrség 5 percre van a buszmegállótól). Nem akartam mondani a nőnek, hogy már valószínűleg elment a fickó, én csak attól féltem, hogy esetleg meglátta, hogy telefonálok, mintha lett volna egy hirtelen szemkontaktus mielőtt elindult a busz, és ha helyi lakos, legközelebb meglát, mondjuk Ákossal jövök haza az oviból, vagy csak simán a nagy hasam kínálkozik a mankónak. És belegondoltam abba, hogy ha ennek az embernek nem mankó lett volna a kezében, hanem mondjuk egy géppisztoly, mennyire lett volna hatékony a rendőri intézkedés. Nem volt megnyugtató az, hogy három megállónyi magyarázkodás kellett. Rákérdezett a nő arra is, hogy milyen életkorú, majd arra, hogy « fehér vagy fekete ». Zavart a kérdés, és hogy ott a buszon, mások füle hallatára válaszolnom kell. Fekete. Mert az volt, mint ahogy a pénteki verekedő családok is. Fontos ez ? Persze, hisz ez a személyleírás része. De hát van itt egy csomó olyan, aki nem... nyilván hogy van, az lenne a furcsa, ha mindig mindenki összeverekedne. Ekkor már bántam, hogy telefonáltam. Kimegy a rendőr a mankóval másokat ütlegelő, látszólag pszichésen zavart középkorú fekete férfira ? Amikor azt mondtam, hogy « látszólag pszichésen zavart », akkor a nő rámszólt, hogy a kérdéseire válaszoljak. Középkorú. Fekete. De vajon mit kell válaszolni, ha mondjuk magrebin (észak-afrikai arab)? Ezt a szót lehet használni ? És ők minek számítanak, fehérnek vagy feketének ?

Vasárnap is, amikor a Misszióba mentem, tömegközlekedtem, RER, majd metró átszállás, az 5-ös a Bastille és a République között, ahol januárban a hatalmas tömeg csárliként menetelt a terror ellen, és ahol pár hete a péntek esti bulizók közé megérkeztek páran géppisztollyal a kezükben, homályos ideológiákkal és anfetaminnal az agyukban. Most vasárnap csak a katonák, franciák, legalább 8 géppisztolyos szállt fel az 5-ös metróra, legalábbis annyit számoltam, mosolyogva utaznak az emberek között, fehérek, feketék, sőt ázsiaiak is, ők biztosítják most a bizonságérzetünket. Részeik ők a párizsi metró aktuális hangulatának, mint a nehéz életét elmesélő kéregető « eszüzé moá mádám é möszijő kö jö vu deranzs dan votr trazsé », vagy valami hasonló, meg a harmonikával/hegedűvel felszálló (általában románcigány) zenészek (« vóláréé óóó, kantaré óóóóó »). Ez utóbbi most nem volt, csak a kéregető, a katonák mellett. Nem adtak neki pénzt. A civilek sem. Az egyik katona elém állt, fejmagasságban 15 cm-re volt tőlem a géppisztolya. Sosem láttam még géppisztolyt ilyen közelről. Jól megnézegettem, találgattam, melyik része mire való. Amikor a fegyver csöve pont az egyik térdemre irányult, akkor pedig összehúztam a lábam. De így kényelmetlen volt, fogtam a hasamat is, ösztönösen. Aztán leszálltam.

Mint ahogy tegnap is, a Mikulás ünnepségre menet, a RER C-ről, megvártam, míg a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz érünk. Ha egyedül vagyok, lehet, hogy előbb szállok le, vagy átszállok egy másik vagonba, de Ákos és a szüleim kiséretében szégyelltem volna a kérést. Ők nyilván észre sem vettek semmit. Ákos a sinekkel, a vonatokkal és a szemaforokkal volt elfoglalva, hangosan (és magyarul) szórakoztatta a RER közönségét, a szüleim meg kiélvezték az unokájuk jelenlétét. Nekem pedig megakadt a szemem a pár üléssel hátrébb ülő srácon. V. többször mondta már nekem, hogy kellemetlenül bámulom az embereket, ebből majd még lesz problémám. A srácnak rövidre volt borotválva a haja, de nagy szakálla volt, hosszú leples ruhája, elég jellegzetes külső, állítólag ők a « szalafisták », bár nem biztos, hogy azért, mert öltözékében ennyire markánsan muzulmán, már automatikusan radikális is. Ráadásul az arcvonásai alapján nem tünt arabnak, « áttért » lenne, aki valamiért ilyen fiatalon úgy döntött, maga mögött hagyja a « túlcivilizált » nyugati életformát, és határozottan más irányba tér ? Már épp dühített a döntése, illetve az is, hogy ezen agyalok, -mi közöm nekem az ő döntéseihez-, amikor észrevettem, hogy magában motyog, azaz imátkozik, és a Szent Könyve az ölében van. Ez a fiatal srác itt imátkozik az RER-en hétköznap kora délután. Persze, miért ne tegye ? De aztán jött a rémisztő gondolat : mindjárt előveszi a géppisztolyt... Ugyanmár hülye vagy, miért venné elő ? Hagyd már békén, ne bámuld ! Mindjárt előveszi.. Hülye vagy, fejezd be ! Itt van anyám, apám, a kisfiam, meg a baba a hasamban.. szálljunk át a másik vagonba ! Dehogy szállunk, mit mondasz anyádéknak, hogy ott van egy « gyanusan muzulmán » fikcó ? Mikor érünk már a Bibliothéque Francois Mitterrandhoz ? Még vagy két megálló. Ilyen lassan még sosem ment az RER. És akkor egy mentőötlet : imádkozok én is. Bár nem vagyok gyakorló hívő, de mégis, hátha az « ellenima » hatni fog. Mi mást tehetnék ? « Miatyánk... Legyen meg a Te akaratod !... Szabadíts meg a gonosztól. » Észrevétlenül kulcsoltam össze a kezem. Ákos csak nyomta a dumát a vonatokról, anyu beszélt hozzám, nem mondhatom azt neki, hogy most imátkozom, hagyjon, én ilyesmit nem szoktam, főleg nem RER-en, ezért meg kellett szakítanom a belső monológot, hol is tartottam, már vagy negyedszerre kezdem el, mindegy, hatni fog, mi megússzuk. Aztán megérkeztünk a Bibiliothéquehez, leszálltunk, a vonat ment tovább, a srác ült ott a Könyvével a kezében, és -mivel nem hallottam semmit a hírekben- ezért valószínűleg később leszállt ő is, amikor megérkezett a megállójához.

« Ne agyaljak már ezen . » Nem fogok. Otthon maradok. Majd a kórházba remélhetőleg kocsival megyünk.