Csárli lettem

Húsvétkor íllik megváltós posztot írni, és én nem akarom azt mondani, hogy nem vagyok hívő. Mondjuk sajátos a vallásgyakorlásom. És nagy szükségem lenne az ilyenkor esedékes újjászületésre is.

Most mégis egy január óta csúszó posztot írok meg.Az egy éves évfordulóra gondoltam írni erről, anno a facebookon is nagy aktivitásom lett, kijött belőlem az « őszíntén megírom » attitűd. Mondhatni lejárt téma ez már, de mégsem. A blog címe is aktuális még, újabb három hónapig meghosszabbították a szükségállapotot Franciaországban, nem tudom mikor, talán májusban jár le. És azt sem tudom, hányszor lehet még meghosszabítani. Távolodik a sokk, a « normális » embereknek csak ritkán jut eszébe. Csak én ragadtam volna bele ebbe ? Valami hajt, hogy megírjam még mindazt, ami « terror-témában » bennem van. Az igazság az, hogy hosszú listát írtam már arról, mit akarok megírni még itt, de mire megírnám, már rárakódik három új réteg. És mindig attól félek, hogy a valóság is « rá fog rakódni », egy újabb támadás formájában. Persze folyton vannak újabb támadások, csak nem Európában épp, de aki olyan szemmel figyeli a híreket, az mindenhol terrort lát. Vajon mindig így volt ez ? Zavar, hogy nem írok, mikor annyira szeretnék írni, olyan vergődés ez, de közben van indokom, kisbabás anya vagyok, tele feladatokkal, magyarországi viszonyok között túl sokkal is : hivatali beadványok, rohangászás az állami pénz után, munka után, félek, kicsúszok az időből, mint ahogy ezt már előzőleg megírtam, és van még egy gyerekem, családom is. Olyan bonyolult ez ? Igen, nekem annak tűnik, szétesnek a napjaim, és mindennap a feszítő érzés csak : írnom KÉNE. De a fő gond szerintem a netfüggőség, ha bekapcsolom a gépet, elveszek az emailjeim és az FB posztok között, halmozom a kinyitott oldalakat, « még ezt a linket megnyitom, és befejezem a témát », kattintás-erdő, már magam sem tudom követni, nem tudom, mi volt a kiindulási pont, mit akartam megnézni. És egyre messzebbre kerül az eredeti cél, hogy írjak a blogra a « következő kijelölt témáról ». Mire megírnám, a nagyszerű gondolatok, -amik gyakran pörögnek az agyamban (időt, energiát nem kímélve),- elillanak, megváltoznak. Pedig milyen jó lett volna leírni. Elmesélni, hogy lettem Csárli tavaly januárban, sok ezer emberrel együtt, hogy lett szimbólummá egy általam előtte nem ismert, amúgy nem túl szinvonalas provokatív vicclap, hogy lettem része annak a tömegnek, aki - szerintem érdemtelenül- piedesztálra emelte megölt újságíróit a nyugati szabadságot éltetve. Hogyan vonultam a családdal a « Köztársasági Menetben » évszázados tömegrekord részeként. (Bár erről írtam már régebben FB-n.) És hogyan jöttem rá a hónapok során, a nehéz környéken élve, dolgozva, hogy ez a nagy csárlizás mást jelent az itt élő muzulmánoknak, mint amit én gondoltam eredetileg. Megingás nélkül voltam eleinte Csárli, számomra egyértelmű volt, hogy ez a terror elleni protestálás, mert a terrorizmus zsarolás, és nem engedhetünk a zsarolásnak, mert akkor vesztettünk. És komoly identitássá növesztettem a csárlizást, hozzászóltam mindenhol, ahol tudtam a neten, blogokban, nyomtam a « nagyon véleményemet », örültem a kompetenciámnak, én Franciaországban élek, Párizs mellett, majdnem személyesen vagyok érintve, legalábbis ez előadható, a vitapartner meg lenyomható vele. Érveim erősebbé lettek, érdekes lettem az online vitában. « Én megmondom, hogy volt, elmesélem ». Dühített, ha valaki « nemcsárli », nem fogadtam el ezt a véleményt. Mint ahogy később identitássá vált a terrortól való rettegés is. És ha ezt összeadjuk az Európát mostanában erősen sokkoló menekültválsággal, könnyen összerakhatunk egy a világ eliszlámosodását sugalló apokaliptikus víziót. Vagy pont ellenkezőleg, Európa fasizálódását.

Nem jöttem ki ebből azóta sem, bár már egyre furcsább, mint aki elcsúszott pár évet a divatban, zenében, magára tetoválta a véleményét, már sajnálja kicsit, de drága lenne leszedetni, így beleragadt ebbe a korszakba. Ragaszkodik hozzá. Pedig a többiek már lapoztak. Engem meg mégiscsak legyőztek a terroristák ? De a szorongásom kézzel fogható, valóságos, amikor benne vagyok, nincs erősebb, csak időnként kívülről ránézve fogom fel, miről szól az, amikor a többiek szólnak : « Ne agyalj már ezen ! » (Bár akinek valaha volt kényszergondolata, az tudja, hogy ez a mondat kb. olyan, mintha azt mondanád a féllábúnak : « Ne vacakolj már azzal a mankóval, dobd el, aztán gyere, szaladjunk egyet a parkban ! »)

Furcsa volt, amikor rájöttem, hogy az itteni muzulmánok (egy része) a nagy csárlizást a hitük, azaz legmélyebb identitásuk elleni támadásnak élték meg. Itt valójában szociális kérdésről van szó. Mi Csárlik, jódolgunkban csárlizunk, röhögünk blaszfémikus karikatúrákon, te pedig ne sértődj meg, értsd már meg, itt szekularizáció van már vagy 200 éve, sokat küzdöttünk ezért az Egyházzal, de győztünk, itt ez belefér a szólásszabadságba, ha nem tetszik ne olvasd, ez neked is a szabadságod, mint a mecsetbe járás, örülj, hogy itt lehetsz, legyél francia, ha már elvileg az vagy, ha már itt születhettél, demokratikus jogaid vannak. Fedezd fel, mit jelent franciának lenni : liberté, egalité, fraternité. Integrálódjááá mááá ! És határolódj el, nagyon gyorsan, nagyon hangosan és látványosan, te legyél a legnagyobb Csárli az első sorban. Mert francia vagy. Mellesleg muzulmán, de az utóbbi nem írhatja felül az előbbit. Fogd fel, harmadik generációsként már ideje lenne, itt a vallás és az állam már rég szétvált, tudod ezt társadalmi fejlődésnek hívják, szekularizációnak meg pluralizmusnak. Ugye tudod te is, hogy francia vagy ? Milyen diszkriminációról beszélsz ? Milyen szegregációról ? Nem, én még sosem kerestem « Ahmedként » állást, lakást, de tényleg azt hiszed, hogy ezért csapják az orrodra a telefont ? Másnak is nehéz munkát találnia, krízis van. Ne fogj mindent erre ! Lehetőséged van neked is továbbtanulni. Nem, én nem külvárosi iskolába jártam, de az állam sokat költ az ilyen környékekre, ne mond, hogy nem kaptál megfelelő szintű alapokat. Mit akarsz még ? Nem kaphat mindenki akkor szabadságot, amikor szeretne. A ramadan egy hónapig tart, szerinted mit kéne csinálnia a munkaadódnak ? Örülj, hogy van munkád. Akkor ezek szerint mégiscsak találtál, nem ? Az iskolai menzát az önkormányzat fizeti, vagy van pénzük disznóhús mentes kajára, vagy nincs. Az én gyerekem sem azt eszi mindig, amit szeretne. Nem érted Csárli karikatúráit, az a baj, nem ismered a szarkazmust. Egyébként meg nem is láttad ezeket a rajzokat, amíg az orrod alá nem nyomták a neten. Nem tudom pontosan, mi történt az algériai háborúban, de nem élhetünk mindig történelmi sérelmek között. Ne gyere a zsidókkal, az más. Izléstelen, hogy eltanultad a fasisztáktól a zsidózást. Ők téged is feketelistára raknának. Nem érdekel Izrael, nem abban az országban élünk. Mondom még egyszer : francia vagy, akárcsak én. Ebből indulj ki.

A saját környékünkön én nem voltam hangosan Csárli, aztán furcsán is éreztem magam, mintha titkolnám a saját véleményem. Féltem ? Vagy csak tekintettel akartam lenni a többiekre ? Ákosra is rászoltam a buszmegállóban, hogy ne csárlizzon, pedig pár nappal előtte az apja nyakában ült a tömegben, és lelkesen kiabálta a többiekkel : Csárli, liberté ! Akkor még csak három éves volt. Nehezen tudtam neki elmagyarázni, hogy ez a szöveg később már nem érvényes.

A novemberi terrortámadás aztán más minőségbe helyezte az egészet. Míg a Charlie Hebdo szerkeztőségét megtámadó terroristák tetteiben,- most így utólag morbid erről beszélni-, de volt valami « emberi », valami megmagyarázható, vallási sérelem, ők nem akartak nőket ölni (azért sikerült), magyarázkodtak a túszoknak, addig a novemberiek hidegvérű gyilkológépek voltak, bedrogozva, ahol az egyetlen cél a minél több véráldozat volt. A novemberi már inkább háborús tett volt, egy kívülről szervezett, ellenséges állam által irányított, hátországi civilek ellen irányuló támadás. Az külön szomorú, hogy katonákat belülről toboroztak hozzá. A szociális düh kitermelt már néhány ilyen renegát állampolgárt. Fogjunk rá mindent az iszlámra ? Én is hagyom magam néha belehúzni ebbe a csapdába. Pas d'amalgame. De azért kirázott a hideg, amikor minden különbözősége ellenére felismertem a kapcsolatot a két párizsi támadás között : Aki ismeri a várost tudja, azokban a kerületekben lövöldöztek novemberben, ahol a Menet vonult tavaly januárban. 10.-11. kerület, a Bastille és a République tér között. A januári vonuláskor az utat szegélyező üzletek, kávézók közül jónáhányan kiírták magukra a híres mondatot : « Je suis Charlie ». Többek között a rockclub is, ennek a fotója körbement a neten. Íme az internet ereje, életeket dönthet el ! Nem a « bálványimádó metálnak » szólt tehát a támadás, hanem a Csárliknak. Akik péntek esténként ellepik Párizst, kávézókba ülnek, koncertekre mennek, buliznak. A Csárlik lettek megbüntetve szimbólikusan. Talán volt is átfedés a kettő között : Lehet, hogy van olyan novemberi áldozat, aki januárban ott volt a Meneten. Ahogy mi is családostul. Akkor eszembe jutott, nem a vesztünkbe rohanunk-e azzal, hogy elmegyünk egy ilyen tömegrendezvényre, de V. megnyugtatott, itt annyi rendőr lesz, mint még soha. És valóban, nyugi volt és béke. Majd 10 hónap után egy szimpla péntek este... A stadionba nem jutottak be. Ez egy kicsit megnyugtató a nyáron esedékes foci EB miatt, amit itt rendeznek, és sok év után végre Magyarország csapata is kijutott rá. De sajnos egy ilyen esemény-sorozat nagyon sok « stadionon kívüli » lehetőséget is tartogat magában. Arról nem is beszélve, hogy hány szimpla péntek este lesz még addig. Vagy utána. A gépfegyveres katonák nem állhatnak oda minden épület elé, minden park minden szegletébe. Nem szabadna erre gondolnom. Mindeközben a külvárosban az 5 éves Ahmed nem szeret oviba járni, mert kiabálnak az animátorok, és az ő anyukája nem kisérheti el a csoportot a kirándulásra fejkendőben. Pedig háztartásbeli.

UPDATE : Mire megírtam ezt, addigra Brüsszelben is volt egy terrortámadás. Jobban szeretnék szimplán csak mániákus lenni, mint Cassandra. Emiatt nem is azt a képet rakom be ide, amit eredetileg akartam, hanem egy másikat. Ez egy karikatúra, amit nem sokkal a brüsszeli támadások után csináltak. « Tudnának egy kis helyet adni ? »

Azt hallottam, ez a pszichológiai hadviselés része, hogy van egy-két hónap nyugi, azt hisszük vége, elmúlik, csak a « mániákusok » beszélnek még róla, akik beleragadtak a témába, vagy akiket érintett és meghalt valakijük, vagy megsérültek, aztán egyszer csak BUMM !, és újból ez a téma mindenütt, és újból felgyülemlik a félelem. Újból egy helyszín, ahol rosszul fogjuk érezni magunkat egy darabig. Repülőtér. Ha már a repülőre nem jutnak fel. Találtam egy szép (és egyben riasztó) cikket erről: http://lemon.hu/2015/12/27/a-jordan-kiralyno-a-terroristaknal-van-a-vilag-leghatasosabb-tomegpusztito-fegyvere-a-lelki-terror-a-felelemkeltes/